Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Kamatostól

torságon töri a fejét. Csakugyan elővette a bicskáját s óvatosan kezdte lefejteni alvó barátja kabátjáról a gombokat. Majd megfúlt abbeli erőlködésében, hogy visszafojtsa a kaczagását; nagy örömére lehetett az a gondolat, hogy milyet káromkodik Bertalan, ha felébred s nem tudja a kabátját begombolni. — Elég meleg van úgyis, nem hűl meg, — súgta felém a gonosztevő, vigyorgó ábrázattal. Azután lefeküdt s elaludt. Alighogy hallani lehetett egyhangú horkolását, felemelkedett fektéből a ravasz Bertalan. Nyilván nem is aludt, csak leste, hogy mit akar vele a czimborája. Nem sokat gondolkozott, hanem hozzákezdett a boszú művéhez. Nagy vigyázattal szedte elő a T. Pista barátunk új csizmáját s mind a kettőről gondosan levágta a — fület. Azt ugyan fületlenül fel nem húzhatta többet T. Pista ott az erdő szélén. Némán jelezte aztán, hogy mit akar. Csendben felkészülődtünk s mikor a karaván indulhatott: Bertalan felragadta a mélyen alvó férfiú puskáját, kidurrantotía mind a két csövét a levegőbe s velem együtt vad futással loholt az erdőség felé. E közben torkunkszakadtából bíztattuk a kopókat: „Itói! ... ide te nye! ide-ide! Pú-tti! Taú-uh!...

a mint mikor vad nyomára viszi a vadász a kutyáját. Alig hogy eltűntünk a sűrűségben, egy nagy tölgyfa mögé bújtunk, onnan néztük, mi történik a czimboránkkal a körtefa alatt. Emberi szó szegény leírni azt a látványt. Csudálatos volt az a veczkelődés, a mit szegény István elkövetett ott a csizmáival. Mindenáron felhúzta volna; forgott, morgott, rugdosott a csillagok felé, majd meg beletoporzékolt a jófajta borjúbőrbe, de csak nem engedett az úgy, fül nélkül. 114