Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Mi ketten a Czompósban

zsombikos szívébe. Már alig bírtunk haladni. Már kezdett a lélegzetünk' elállani. Pedig mórsneff minduntalan repült s úgy tetszett, hogy a jobb helyek még csak ezután következnek. A sülyedő hajó példáját követtük. Kezdtük eldobálni a mi fölösleges volt rajtunk. Mi lehetett egyéb, mint a már akgatékra került gyönyörű vadruczák ?!... Valamennyit a mocsárba vetettük. Mi nekünk csak a mórsneff hadd maradjon. Ahogy mozogni bírtam, siettem előre. Minő sietés volt az! A csiga vágtatása. Hisz a sár megfogott minduntalan. Már egészen kényelmesen leülhettem a zsombik tetejére, félig álló helyzetben is. Egyszer csak nagy káromkodást hallok magam mögött. Ekkor jutott eszembe, hogy 'iszen Józsi is itt kell hogy legyen valahol. Hátra nézek s látom a társamat vagy harmincz lépésnyire mögöttem, (már ennyire lemaradt), a mint küzdelmes harczot vív a sárral. De milyen harczot! Rövidebb lévén nálamnál, jobban belesüppedt a feneketlen iszapba. Egy darabig úgy pattogott fel, mint a szöcske, bírta nagy izomerejével ezt az istentelen tornát. De végre megsokalta. Én ugyan még csak félczombig úsztam, de ő derékig eviczkélt a pióczák gyászbirodaímában. Haragudott s nagy változatossággal és leleményességgel adtateremtettézett. Szidott, hogy mit sietek. — Nem lehet itt „vágtatva" vadászni! — magyarázta. A mórsneffek egyre röpködtek előle. Bumm! bumm! Piff! puff! Egyik duplázás a másik után. Azután kapaszkodás kifelé, a zsombik tetejére, verejtékezve, kínnal. — Ne siess! — kiabálta egyre. — No hallod-e, ha még ez is sietés teneked! — gondoltam. De szólani nem szóltam. Csak úgy szép szerével csalogattam. — Gyere ide lelkem, erre gyere! 107