Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Ébredés

Csudálatos, hogy mi mindent lehet ezzel az egyetlen egy verébfrázissal kifejezni. Jelenthet ez mindent, amit verébék gondolnak; csakhogy persze ők bele tudják tenni az árnyalatok oly finomságát, aminőt emberfül meg sem különböztet. Mikor a kanveréb ráförmed a pajtására, (egy másik kanra), akkor a «csirip» ezt mondja: «gazember!» — amikor a mámikát hívogatja, akkor ezt jelenti: «ó édes­kedves !» —amikor a fészekben nyugtalankodó gyerekek­nek szól, akkor ezt fejezi ki: «pokolbélűek, várjatok, a mig rátok kerül a sor». Most a hosszú, csattanó «csíp» után, ami hívó szózat, azt mondta a «csirip» : «gyere már, édes-kedves». Ennek fogadott szót a veréb-mámi, aki a lombsátor alá surrant, hogy engedelmeskedjék az ő urának és paran­csolójának, a szerelmesnek. • Az a sötét alak, ott a szérűs kert mellett, elővesz a hóna alól egy menykő nagy tülköt s bőszen fúj bele. «Hajnal van! reggel van! nappal van ! ébredjetek!... Eszméljetek, ti pusztai népek! Mindjárt a hasatokra süt az isten napja ! Dologra fel! . . . Tú! tú! túúúí» Ezt mindet a tülök hirdeti, amint az éjjeli bakter fújja. Az pedig ugyancsak megnyomja az utolsó tülök­hangot, hogy mindenek meghallják és felriadjanak, és eszökben tartsák, hogy Jerikó falai leomlának vala egy­koron az ilyen hangoktól. Egyelőre és leghamarább ugyan a kuvaszok és komondorok riadoznak meg tőle. «Vauú — vauuú!» — üvölt a kölyök, rémülten, s farkát a lába közé kapva, lohol az istállóba. Ott is befurakodik a jászol alatt a - 99 —

Next

/
Thumbnails
Contents