Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Ébredés

szalma közé, s morgó nyöszörgéssel dünnyög magában: «bolondúljon meg a bakter is, — bolonduljon meg a hajnal is, mi közöm kettejökhöz?» A vén bundás már megszokta ezt a keserves lármát, amennyire tudniillik kuvasz a kürtszót megszokhatja. — Nem rohan el, csak megriadva fordúl egyet a ház-íja alatt, s kínjában dideregve, vaczogva ásít: «aúnyeaúnye!» — amig el nem hallgat a tülök. Hogy elhallgasson, azt végűi maga a bakter is óhajtva cselekszi. Eleget virrasztott az egész hosszú éjszakán át, amikor egyes-egyedül volt ébren s várta: nem lesz-e vége a világnak addig, amig újra felkél a nap. Ez az istentelen nagy egyedűlvalóság lenyom minden erőt az emberben. A pusztán éjszaka még az utolsó malacz is jóízűen szuszog álmában; csak egy embernek kell virrasztania, és lesnie, hogy nem lopják-e le a rossz lelkek az égről a csillagot. Ami hang ilyenkor támad, az mind gyanútkeltő; néha kísérteti; s annak az egy ébrenlétre kárhoztatott embernek kell azt meghallani valamennyit. Ha a kuvik a háztetőn kuvikol; — ha a kert felől az idétlen gyermek sírása teljajdúl (mert hogy meg nem keresztelték, úgy temették el); ^ ha a lovak minden érthető ok nélkül dübörögnek, amikor úgy rémlik a bakternek, hogy suhogó ostorral csápol közéjök valaki. Ha aztán beszól az istállóba a kocsisnak: «hej Gyurka, te vagy az»?!^akkor megszűnik az ostorsuhogás és senki sem felel. De a lovak még horkolnak egy darabig, Gyurka kocsis pedig olyan mély, nehéz álmot alszik azalatt, hogy másnap mindarról beszél, hogy így-úgy megnyomta a lidércz. - 100 —