Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Ébredés

Az a sok fekete lyuk az ereszben, megannyi verébszállás. A nádereszek lyukai jó fészkelőhelyek a szerelmetes veréb-pároknak. Egy feketetokás vén kanverébnek van a legnagyobb szája. «Csirip-csirip! csíp!» ismételgeti, szinte puffadt tokával, s berzenkedve. Nehézkesen ugrál a nyárfa egyik vastag ágán, mintha fáradt volna, pedig csak most kelt föl. Szárnyát bágyadt mozdulattal ereszti le, jóformán csüngeti, súrolja vele az ág kérgét s türelmetlenül, lelkendezve szól újra meg újra: «csirip-csirip!» Az istentelen nagy fenekedésre odaröppen melléje valaki. — Egy másik veréb, egy iromba, porszínruhás mámi. A fatetején tollászkodott az imént s azon törte a fejét: hol s merre volna jó egy kis reggeli után nézni. A szilvásban gyönyörű kövér hernyók lapulnak a vékonyka gályákon, s álmos, magokkal tehetetlen cserebogarak várják kész pecsenyével az éhes verebeket. De mikor az a kujon, az a berzenkedő úr egyre követelődzik; lármáz, pöröl, sír-rí: «csirip-csirip!» . . . Ami verébnyelven azt is jelenti: «ugyan hol vagy már no; — ugyan gyere már no; — nem látod micsoda bajban vagyok? Szerelmes vagyok, mint egy hat ökrös gazda, a ki tegnap házasodott! — csirip-csirip! Én is bomlok ilyenkor, pirkadó tavaszi hajnalokon; gyere már ide, asszony! feleség! mámi!» Nincs az a jércze-verébszív, amely ennek a lantpöngetésnek ellen tudjon állni, ha még olyan gyönyörű kövér hernyók lappanganak is a szilvásban. Leröppen hát a mámika a fatetejéről, a lombok titoktartó sűrűjébe, s egy kicsit kaczérkodva, de engedelmességre hajlóan mondja ő is: «csirip!» - 98 —