Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A legyőzhetetlen

Ül a kis gonosztevő a kert vén körtefájának a villás ága között és szakadatlanul figyel, nézelődik. Félannyi, mint egy jól kinőtt vörös vércse. Termetre tehát csöppség. Kis teste ilyenkor, pihenés közben, tömzsi; pedig ki tud nyújtózni, hogyha röpül. Akkor fecske-könnyedséggel suhan. Most olyan, mintha nem is madár volna, csak egy kis göcs a vén fán. Mozdúlatlan, de a szeme élénk. Néha úgy érzi, egy kis tornára van szüksége; akkor minden előzetes jeladás nélkül elhajítja magát a fáról s a puskagolyó gyorsaságával süvít végig a kerten, mint a kísérteti árnyék. A sövényre gyűlt verébcsapat ingerli, kegyetlen játékra ösztönzi. Jól tudja, hogy amint ő megjelenik: a szürke proletárokban megfagy a vér; rettegve, riadozva, vakon kapnak szárnyra, hogy átvetődjenek a sövény másik oldalára, ahol fedezetök lehet. Aggodalmokban a szivök majd megszakad. A kistermetű hóhér jól mulat azon. Most nincsen rászorúlva, hogy kivegye közűlök a dézsmát. Most is, — mint rendesen, — jóllakott, betelt; szó sincs arról, hogy éhség hajtaná. Hisz most is véres a karma a reggelizés után. Csorrát is alig hogy megtisztogatta a gyilkolás nyomától. Most csak ingerkedni, kötekedni, borzalmas játékot játszani vágyik. Jól tudja, mily rettegést visz magával, amerre megfordúl az apró szárnyasok közt. Az kell neki, arra vágyik; az izgatja a kis bitangot, az irgalmat nem ösmerő liliputi hóhért; a madárvilág legyőzhetetlenjét. — 85 - 6*