Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A legyőzhetetlen

húzza a nyakát, úgy száguld kajánul, önérzettel, minden tervében biztosan. — Apó ugyancsak megszeppent, — válaszol magában a sas zavarát látva. S mintha halkan kaczagna hozzá, úgy hallik csöndes czirpegése, amivel egy útjába került rokonát köszönti. * A határt óvatosan kerüli meg; — fáról-fára szálldos, úgy járja kémszemléit. Hacsak lehet, födözetet keres, mint a héja. A hiúz látása az övéhez képest vakság. Egyetlen egy madár sincs, amely veszedelmessé válhatnék rá; de ő valamennyinek hóhérja lehet, ha akarja. Napestig kószál, kalandozik, sportol. Benne van hatalmas rokonának, a vándorsólyomnak, a kósza-ösztöne. Csak a fátlan, sivár^pusztát nem szereti. Legalább is egy ilyen-amolyan fasor kell neki; de leginkább a kertek. A falusi kertek, amelyek kinyúlnak a földekre, a szabadság térségei felé. Itt van az «éléstár», amit minden pillanatban megdézsmálhat. Itt sipol estennet a sövényaljában megszálló pirók; itt csetteg az ökörszem, amint koboldként szökell a rőzse közt; ide húzódik be a kietlen, zord tél elől sok kis élhetetlen. A törpe sólyom itt a legnagyobb úr. Fáradság nélkül él, sohasem éhezik; minél zordabb a tél, ő annál inkább potykává hízik. Gondja nincs, hisz' kérlelhetlenűl behajtja a maga véradóját. Büszkén, gőgösen kéjeleg abban a tudatban, hogy legyőzhetetlen. — 88 —