Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A legyőzhetetlen

Most éppen valamennyi lent van, egyetlen egynek a kivételével. Az az egy is csak jóravaló restségből késedelmeskedett. — Ráérek, gondolta, mit siessek? úgy is csak morzsát lelek; szegény az ekklézsia. Mert hogy a pap kerítésén tűnődött az árva. A pap kerítése a legjobb verébtanya. Uj a kert sövénye, licium-bokrok sűrűsödnek mellette s pompás búvót kínálnak a tél koldúsainak. Surrr! . . . surrrü . . . hangzik hirtelenében, különös, pergő zajjal, amint a sok veréb egy ijesztő-riasztó csippanásra ész nélkül röppen a licium vesszei közé. A riasztást az a magányos kan-veréb hallatta. De még be sem fejezte egészen, máris úgy bukott a sövény tüskéje közé, hogy maga sem tudta hogyan keczmereg majd ki, ha a veszedelem elmúlt. Egyelőre meg sem próbálta; csak pihegve-lihegve húzta össze magát, és hallgatta, hogy csevegnek laptársai, rémülten, izgatottan. Nagy okuk is volt rá. Egy öklömnyi rém vágódott el felettök, mint a villám. Annak a suhanásától a halál szele csapta meg valamennyit, Az első pillanatban kiki csak arra gondolt, hogy ha lehet: a föld alá sülyedjen. Torkukba fagyott a legkisebb hang is. Surrr-surrr! sietve gyorsan! Jaj a késedelmeskedőnek! Szívdobogva szorong mindegyik ott, ahova vaktában menekült. Jó idő telik, amíg meg mer szólalni valamelyik: — Láttad ? ! . . . Felel rá a másik, a harmadik: «Hogyne, hogyne» ! — A nagy ijedség után megered a szavok. Zenebona van köztök. Lármáznak, vitatkoznak. És amikor megint elbizakodva ujjongnak: a barna villám újra átczikázik a sövény fölött s eszeveszett hajszával kergeti meg őket. Az a barna villám egy törpe sólyom. * — 84 - 6*