Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Az őr

Kellemetlen idő! ... Még sokkalta jobban kell ügyelnie az őrnek, mintha tiszta verőfény volna. A lappangó köd álmossá tesz mindent, a legelő túzokok restül mozdúlnak. Nagy gömbökhöz hasonlítanak, messzebbről nézve. A ködben jóformán eltűnik a lábok; zömök testök, így, összehúzva, még jobban nekigömbölyödik; — a ködfátyol, különös nagyító erejével, struczmadárrá növeli valamennyit a távolból idetekintő szem számára. Az őr csak néz, néz, rendíthetetlenül. Neki most hiába kínálkozik a zsenge vetés: semmi köze hozzá. Fülel, figyel, mintha fizetnék érte. Nyaka, amely az imént kissé megrogygyant volt, most kezd kinyújtózni, kiegyenesedni. Borzolt tollazata szorosan lesimúl; lábaszárát mereven feszíti meg. Egy irányba tekint. Onnan jön valami. Jön egy barna árnyék a levegőben. Egy suhogózuhogó óriás, amely emlékeztet a mesék griffmadarára. Most a ködös égen ő is kétszer akkorának tetszik, mint aminő. Pedig igazában is derék legény. Egyik szárnyacsücskétől a másikig jó harmadfél lépés, röptében. Oly erővel jön, mint valami légi gőzmozdony. Zurbolva csapkodja meg a semmit maga körűi, azután úszik, úszik, akár a tengerek hajója. Komorság, vadság, hatalom látszik rajta. Az egy roppant nagy albicilla. A magyar sasok legnagyobbja. Világosodó tollazata mutatja, hogy már öreg legény. Félig szétnyíló farka hófehér. Jön a madár-király s az őrtúzok egyszerre megadja a jelt. Mintha parancsolná : vigyázz ! tiszte-legj! Az egész falka kiegyenesedik s a sas felé fordúl. Annak nincs támadó kedve; — ne is legyen. A vén kakasok nyaka máris felfúvódik, érteni lehet abból. Azt - 76 —