Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Az őr

jelenti: — No, csak próbálj belénk kötni, nagy úr! — Megtépázunk!... Az albicilla nagyhatalom, de ha a vén túzokkakasok összefognak, együtt tartanak: biztos, hogy megverik. A madárkirálynak van esze. — Majd-majd! ... a nyáron! — ha a fiók-túzok már meglapúl a csalamádé szélén, vagy a ritkás zabban !... Azt akkor emeli fel a nagy sas, amikor neki tetszik!... Most csak átröpűl a falka fölött s némán fogadja a merev tartású, résen levő derék szárnyasok tisztelgését. Amint elhalad: az őr utána fordúl. Minél messzebb tűnik a sas, annál jobban megzsugorodik újra az őrkakas. A többi csak őt lesi. Kezdődik a legelés újra; — nincs már idegen a közelségben. De bizony van!... Egy tanyai kuvasz kóborol a pusztán, azt bomlasztja az isten haragja, hogy éppen erre tartson. Lompos, czafatos állat; — hiábavaló összevissza csatangolásából látni, hogy semmi dolga sincsen. Csak úgy lézeng a mezőkön, a földeken, ahol most nincs meg a nyári mulatsága, amikor hasas nyulat kergetett nagy szenvedelemmel s néha el is fogta. Most ? Ha felugraszt egy fülest: az bizony úgy a faképnél hagyja, hogy alig ér rá egyet-kettőt nyiffanni utána. Ilyen esete ezúttal is van a kóborló kuvasznak. Most pattant ki a tarlóból egy nagy nyúl! Szép állat, csúfolódó gazember-állat. Ni, hogy hányja-löki fölfelé a farát, mutatja fehér tükrét! — Ő a határ legkitanúltabb nyúl-ténsúrja. Nem mai legény, átélt már egyet-mást; tudja, hogy a buta kuvasz soha utói nem éri. Nem is igen fut előle, csak úgy bakfittyol, ugrálva szökell. - 77 —