Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Az őr

AZ „ŐR". Délfele jár. Az Alföld rónaságán szinte egybeolvad a gyéren havas táj a ritkás, szertefolyó köddel. A hó apró foltokkal borítja a földet; ezek a kis foltok is lassan mállanak el, napról-napra kevesebb marad belőlök. A téli napnak nincs arra ereje, hogy egyszerre végezzen velők, — hogy melegen csókoló sugarat hintsen rájok. A téli napsugár bágyadt, ha ragyog is. Hűvös az ölelése ; nem elég arra, hogy gyors diadalt arathasson a dermedésen. Ha a déli órákban meg is lazul a rongyossá szakadozott hótakaró: estére megint jön a hideg szél, ami elhajtja a feltörő párázatot, s amint utána beáll a szélcsend : megérkezik nyomán az éjszakai fagy. Reggelre a hó újra ropogós, kemény, száraznak tetsző, csupa éles morzsa. A föld kérges, kopogós, megdermedt. Most dél van; éppen az olvadás órája. Az idő csöndes; — a téli hideg enyhült. Szürke felhők úsznak odafönt, a szürke köd fölött; nem tudni, hol végződik a köd s hol kezdődik a felhő. Ez az igazi egyhangú téli tájék. A kiterjedt mezőkön véghetetlen csöndesség honol; és — véghetetlen unalom. Hisz a fátyolon át, amit a ködből szövöget képzeletünk: nem messzire látni. A kéklő - 83 —