Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Kaland

lehetett rajta s hidat kellett verni a gyalogember számára, hogy az árkon át a kertbe juthasson. A hid négy sarkán négy nagy szomorúfűz sóhajtozik, ha szél fuj. Az árok rég kiszáradt; rég benőtte a mindenféle gaz, meg a rekettye-fűz. Tavaszszal még csak meggyűl benne itt-ott az esővíz, de nem sokáig tart s elnyeli a vizet a szomjas föld, amely az árnyéktartó giz-gaz alatt nyirkosán marad. Ebből a nyirkosságból a vadpáfrány úgy nő ki, mint valami liliputi erdő. Némelyik fűzfa erősebb, egészségesebb, mint a többi s kinyúlik társai közül, ami által végkép rendetlenné, szabálytalanná válik a bozótos. Éjszaka van, mondom, s a környék mindenfelé álomba merült. Az urasági ház kis kertje mellett egy nagy fehér komondor nyújtózkodik. Az istálló előtt is van vagy két kuvasz, de azok kisebbek. Kerülik ezt a nagyot, amely folyvást elmarja őket magától. Ez a vén Basa, az álmatlan, a mindig éber. Most is, ahogy a gyepen fekszik, nyitva van a szeme és hegyezi a fülét; nem mozdúl, végig-végigfut néha rajta valami reszketés, ami azt sejteti, hogy benső izgalmat áll ki. Fekete orra-hegye idegesen tágúl; halkan fuj s aztán megint nagyot szippant a levegőben, a füzes felé szaglálódva. Onnan fújdogál az éjszakai szellő. • A kertben alacsonyan száll egy furcsa madár, egy kísértet madár, amely csak olyan, mint az árnyék, mert nem hallani a szárnycsapását. Az éji magányban egy kecskefejő járja lappangó utait. Amint a füzes széléig jut: megriad s gyors villa- 54 -