Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A néma völgyben

A múló perczek, milliárdokká szaporodva, legnagyobb hatalmasságai a mindenségnek. Amit tűz meg nem emészthet, amit víz el nem moshat: azt megemészti és nyomtalanúl elmossa az idő. A megállíthatatlan, az örökkétartó, a mindig őrlő idő, melyben megsemmisül a tűz is, és elmúlik, átalakul, megcsappan, kiszárad lassankint az óczeán is. Az örök idő tördeli, morzsolgatja itt folyvást a sziklát. * A buja bozót közt halálos csöndben nyújtózkodik fölfelé egy villámsújtotta tölgy. Féloldala már a fekete halálé. Az elszáradt, emberderék-vastagságú ágak a csontváz merevségével mutatnak mindig ugyanegy irányba. Szellő azokon hiába suhan át; nincs lombjok, ami megrezdülne a fuvalom csókjától. De a roppant fa másik oldala még teljes erőben zöldéi és csak annál szívósabban lombosodik. Azon az oldalon homályba vész a nagy fa a lombtömeg között. Olyan különös, amikor a szél elkezdi rázni-rázogatni a fát, amelyen az egyik oldalon csupa hajlongósra változik a tömérdek leveles galy, míg a holt részeken síri érzéketlenség fogadja a szelek szeszélyes játékát. Most éppen szélcsönd van s a félig élő fa-Mathuzálemről elszálló bogarak zúgását is meghallani. De hallani ott még egyebet is. A nagy csöndességben hirtelen születő furcsa zajt, ami mintha az alkonyattal ébredező erdei szellemek egyikének volna kísérteties sóhajtása. «Puhhh! Fuhhh!!» — mondja valaki tompa, elfojtott, de erős suttogással, aminek nincsen érczes hangja. A holtra fáradt kövér ember szusszan ilyformán, amikor levegő után kapkod. - 46 -