Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Imposztorok

Irdumbirdumnak nem is az a dolga, hogy akármit érezzen. A rókalyukban nincs szükség finom orra. A bűzfiak szaga még álmából is fölriasztaná, olyan erős. Ha egyszer föld alá veheti magát, hajh! . . . Most is azon «spekulál», tanakodik; az erdő felé igyekeznék, de Nyiffancs sehogysem akar vele egyetérteni. Neki kényelmesebb mulatság az ürgelyuk-bővítés, és nem is veszedelmes, mint amaz. Esztendeje sincs még, hogy úgy az orrába kapaszkodott egy szorongatott borz, hogy diónyi daganat duzzadt a nyomán. Azóta nagyon vigyáz s beéri azzal, hogy becsaholjon a lyukba s a munka nehezét Idumbirdumra bízza. A kis szuka egy ürgelyuk körűi settenkedik s nagy fenekedéssel lapátolja ki a lyuk elejéről a laza homokot. «Ihehe ihehe—hehe!» mondogatja lihegve, ásásközben. Bebeszaglász a lyukbas egyre biztatja a kanit: «ott van, bent van, érzem! nyihehe-hehe!» Irdumbirdum is odaüti az orrát, de egy csöppet sem lelkesedik. — Nem jól mondod anyóka, — ümmögi, — még egy cserebogár sincsen ebben a lyukban. Gyere inkább a ligetbe, rókázni, — az csak a mulatság! Elindúlnak s átkoczognak a legelő csücskén. Egy lovas ember halad a réti úton a tanyák irányában, az a gazdasági írnok. Meglátja az imposztorokat, amint döczögve baktatnak a liget felé. Elkezd kiabálni nekik: «ihó! itoói! tau ide te-te-te!!» ... A kani egy pillanatra oda pislant, de amint látja, hogy Nyiffancs tökéletesen megsüketült, ő sem hederít többet a hívásra. Nem azért van mindkettőjökben tacskóvirtus, hogy szótfogadjanak. A kis szuka még jobban lohol, éppen ellenkező irányban, mint amerre az írnok van. Most megint ő vezet, rendes szokása szerint. — 29 - 2*