Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Imposztorok

A ligetet úgy ösmerik már, mint a saját vaczkukat. Minden rókalyukat tudnak, hogy hol van. Elfogja a vágy mind a kettőt, hogy megijeszgessenek egy pár vörösbundást. Nyiffancs be-beszaglász az útjába eső földalatti folyosókba, s egyszer csak rákezdi: nyif-nyaf, nyaf-nyaf, ide gyere apó! Ide be, ide be!... Ő maga dehogy menne előre!... Majd! hogy megint megszabdalják a vörös ördögök, akiknek még hegyesebb a foguk, mint a feketéké. Hanem annál jobban vérszemet kap a kani. Se lát, se hall; érzi a rókaszagot, a bűzfiak tehát itthon vannak. Hajrá! be a lyukba. Ilyenkor ő az úr, minthogy ő a bátor. Morgó, rekedt, dühös csaholása a föld mélyéből hallik. Nyiffancs ravaszúl, sunyin fülel a lyuk szájánál s mohón les valamit. Ő is nyifogat, de inkább arra ügyel, mi történik ott lent. Látszik a pofáján, hogy megelégedésére folynak a dolgok. Sunyi ábrázatáról ezt lehet leolvasni: «Jól van, Irdumbirdum, jól csinálod; csipd meg már, csipd meg! ragadd meg,fojtsd meg!...» S amint javában biztatná, egyszerre megjelenik a kani, fáradtan, tikkadtan. Csupa homok, szuszogni is alig tud. «Elillant, nyefegi, megszökött; a másik alagúton szökött el, nem láttad?» «Nem, nem, nem!» vakog Nyiffancs és neki iramodik az erdőnek. Bújkálva szöszmötöl az avaron s felver fektéből mindent, ami pihen. Egy bakőz riadozva, nagyokat böffenve szökik előle. Az erős, harsanó böffenéstől Nyiffancska is mintha idegessé válnék; vagy a déli harangszót hallja tán, s attól kívánkozik úgy hazafelé, merthogy ilyenkor kész az ebéd a tanyán. Abban hagyja a vadászatot s vágtatva inal vissza, - 30 -