Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Imposztorok

születni minden hunczutság, amiben a kaninak is részesednie kell. Mennek-mennek, ki a szérűskertből. Az úton egy nagy lompos kuvasz kullog s rámordúl Irdumbirdumra, amint mellette elhalad. A kani fölborzolja a szőrét, s farkát a lába közé kapva, koczog félre az útból. Nyiffancs ellenben vigan bakfittyel az idegen czokihoz s megnyafogja, mintha bolondítaná azt is, hogy tartson vele. A kuvasz megérzi a nőt, s amilyen murczogós volt imént, olyan előzékeny most. Nyihogva ugrálja körűi a lábatlan kis kutyát, a mire Irdumbirdumból kitör a féltékenység. Rekedten, dühösen kezd ugatni s még arra is kész volna, hogy belekullancskodjék a kuvasz irhájába. Ennyire még sem jutnak. Nyiffancs szerencsére elég szeszélyes és a faképnél hagyja az idegent. Az nem tudja, mit akar a két ördögmotóla a vetés közt, hát csak bámul utánok egy darabig, azután lemondva fordúl meg s bizonytalanúl kullog a tanyák felé. Nyiffancs azalatt a vetés közt kajtat. Néhol ki sem látszik belőle, úgy elfödi a zöld. Ilyenkor Irdumbirdum nagyokat szökell s ágaskodni próbál, hogy a párját jobban észrevegye. Ahol a szemével már sehogysem boldogul, ott az orrára bízza az ügyet. Mindig csak a hölgye után lohol, s amint Nyiffancs kiver egy nyulat: együtt hajtják. Ennek biz nem sok értelme van. A nyúl úgy eltűnik előlök, mintha szárnyon szállna, pedig nem is erőlteti magát valami nagy futással. A kani jobban bírná szuszszal, de neki nincs orra, hamar nyomot veszít. Nyiffancs még az ő pompás szimatolójával sem megy sokra, minthogy hamar megúnja a dicsőséget s abbanhagyja a reménytelen csaholást, nyomra-hajtást. - 28 -