Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Margyul

Akkor éjszaka a pásztor betakargatta a bekecsével s maga anélkül virrasztott a hideg éjszakában. A kalapjában hozott föl vizet Margyulnak a patakból, mert látni való volt, hogy megdagadtak a sebek, s a kutya nem szívesen mozdul. Ez a nap életre-halálra szövetségesekké tette őket. Líra Tógyer látott egyszer az erdész kutyáján valamit, egy nyakkendőt vagy mit, egy vastag szíjat, amely tele volt verve szöggel. Hetekig settenkedett a nyakravalós kutya körűi, amíg le tudta róla lopni a szöges szíjat. Jó lesz az Margyulnak. Hisz a vadállat, amelyik harap, a torkát keresi mindennek. Pedig a Margyul torka drága. Nappal a szöges nyakdísz mindig ott volt elrejtve a Tógyer tarisznyája legfenekén. Csak éjjelre került elő, amikor senki sem láthatta, amikor a nagy bestiák mozognak, amikor a farkast mindig közel tudhatta. • Az erdő szélén, a völgyben, volt egy rozoga pajta a nyáj számára; a pajta egyik sarkában vályogból emeltek egy öles falat, hogy legyen a pásztornak is hol meghúzódnia, amikor a suhogó szárnyú vihar végigtombol a rengeteg erdőkön. Ez volt aTógyer rezidencziája. Innen hallgatta éjente, hogyan búg odakint a szél. Figyelte, nyugodtan pihen-e a jószág. Sokszor hallatszott messziről az a búgó, vonító bőgés, amit olyan jól ismertek már ketten. Margyul fölemelte rá a fejét s úgy nézett, mintha riadó kürtszót hallana, amely csatára hívja. Az ott a farkas, — az bőg. Ilyenkor megsimogatta a pásztor a kutyáját s csitította: — Tudhatnád lelkem, hogy ahhoz semmi közünk. — 287 — 18*