Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Margyul

Amelyik ránk feni a fogát, az annál csöndesebbé válik, minél közelebb van! Néha nesztelen téli éjszakákon is fölriadt Margyul. Gazdája érezte, amint megsimogatta, hogy égnek áll rajta minden szál szőr. Margyul jelzi a farkast! A bitang itt van valahol, nem messzire. Ilyenkor történtek azok a dolgok, amikről még aki élőszemével látja is, azt hiszi, hogy mese. Tógyer meg Margyul értette egymást. A pásztor megvizsgálta a sötétben, hogy jól be van-e kapcsolva kutyája nyakán a szöges szíj, azután fölkeltek együtt a szalmáról. Tógyer megmarkolta a szekerczéjét s csöndesen, halkan nyitotta ki a vályogfal ajtaját. Margyul kisurrant rajta, mint a kígyó. A pajtában persze sötét volt; de odakint az éj derengésében elég jól látott az olyan szem, mint a Líra Tógyeré. Ujholdkor, vaksötétben, bizony nem is vállalkozott volna éjjeli farkaskalandra. Margyul megült a pajta előtt és várt, mintha könyvből tanúlta volna. Várta a farkast, amely néha elég vakmerő volt, hogy a sűrűségből kijöjjön a pajta elé, a párbajnak való sík területre. Már régen volt, amikor Margyul vad szenvedélyében megfojtotta az első farkast. Azóta idősebb lett. Azóta tapasztalt lett, akár egy hadvezér, vágy mint a kitanult párbajhős. Nem szolgáltatta ki magát vakon a farkasnak; megvárta, amíg az éhes rabló odamerészkedik a nyilt harcz mezejére. Akkor egy nyiffantás nélkül megrohanta. Sík mezőségen egy bátor puli csaholása is zavarba hozhatja a farkast. A födetlen terület nem az ő hazája. — 288 — 18*