Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Margyul

neki egy közönséges kutya? De most Margyullal gyűlt meg a baja. Margyullal, a komondorok királyával, az óriással, amilyen csak egy van a világon. Líra Tógyerbe belefagyott a vér. Elfelejtette, hogy iszen itt a szekerczéje, segíthetne a barátjának. Vagy tán nem tudott egy olyan pillanathoz jutni, amikor az ördögmotólaként forgó két állat közül biztosan kiválaszthatta volna a farkast, hogy végighasítsa a koponyáját. Líra Tógyer egészen megbolondúlt zavarában. Fütyölni kezdett a kutyájának s egyéb jó gondolat hiján megragadta a farkas csápoló zászlaját; lerángatni próbálta a fenevadat a barátjáról. Egyszer csak érezte, hogy nem mozog már olyan nagyon a farkas; látta, hogy mindig a fehérség van fölül. A fehérség, amely már csupa vér volt. Margyul hosszan elnyúlva feküdt a farkason s látszott, mint nyomja le, hogyan feszíti meg hozzá a derekát, hogy támaszkodik erős lábával a földnek. És még folyvást ümmögve, hörögve fúladozott, minthogy tele volt a szája a farkas gégéjével s attól nehezen vett lélekzetet. Egyszer csak fölemelte a fejét egy pillanatra, még egyszer nekikapott a farkas torkának, de megint abbanhagyta a vérengző munkát. A farkas nem mozdúlt. Margyul elterült rajta s lihegett. Líra Tógyer lefeküdt a kutyája rhellé és elkezdte a sebeit csókolgatni. Jajgatva sírt hozzá. Margyul megcsóválta a farkát s azután véres nyelvével végignyalta a gazdája arczát. Együtt mentek le a patakhoz, mosdani, gyógyúlni. Líra egyre sírt, amikor a borzasztó sebeket mosogatta. De Margyul jókedvű volt. Csak éppen hogy elfáradt egy kicsit. - 286 — 19