Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Margyul

Margyul berohan a bokrok közé és anélkül, hogy csak egyet is vakkantana, dühös hörgéssel kapaszkodik bele valamibe. A pásztornak egy szekercze volt minden fegyvere. Az éppen elég a hegyek között. Fát döntögetni lehet vele. Támadást visszaverni lehet vele. Futott oda, ahol a kutya hörgött, vergődött a sűrűségben. Olyat még nem látott ember, ami ott volt. Margyul is a földön fetrengett az igaz, de azt a nagy szürke fenevadat is lehúzta magához, amelyikbe belemélyesztette a fogát. Valósággal összeölelkeztek. Olyanok voltak, mintha egy test lettek volna. Tógyer látta, hogyan forognak egymás körül, gyorsan; hol az egyik van fölül, hol a másik. Hallotta, hogy fuladozik Margyul a dühtől, amint ellenfelét marja. Nagy ügyességgel, de talán egy kis szerencsével is, az első rohammal éppen a farkas torkába ragadt bele. A bestia borzasztó erővel görbítette lefelé a nyakát s éles, hosszú fogával belemélyedt a Margyul tarkójába. A hófehér kutya már csupa vér volt, de az épp úgy lehetett a farkas vére is. A farkas a legkisebb hangot sem adta. Hozzá lehetett szokva a csöndben lefolyó küzdelmekhez, amire nem szükséges figyelmessé tenni az erdő lakóit. Csak bozontos farkával suhintott jobbra-balra, mintha zászlót lobogtatott volna. Azümmögő, morgásszerű, s a mardosásban elvegyülő hangok a Margyul torkából jöttek. Úgy verdestékcsapkodták földhöz egymást, mint a czirkuszi erőművészek. A farkas gyakorlott birkózó volt, s hozzá csupa aczél; sok párbajt vívhatott társaival, csikorgó téli éjszakákon. Talán egy agyonhajszolt őzért, talán egy szerelmet kínáló farkas-dámáért folytak a véres harczok. Mi lett volna - 285 — 19