Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Farkas a birkák közt

Aztán belemerült az elbeszélésbe magától is. Hogyan szökött meg, hogyan jött haza a Hortobágyra és bujdosott itt esztendőkig; idegen néven szolgált, úgy is házasodott meg. — Jaj, de igen is nagyon szerettem azt az aszszonyt! búgta elbúsúlva, és lelógatta sörényes ősz fejét. — Elmondtam neki mindent. — Mindent? — Az ám. Vesztemre tettem. Egyszer megharagudott rám s vak indulatában följelentett. Megint elfogtak. Be is csuktak, sok-sok esztendőre. — Nem jó lett volna, úgy-e, ha akkor elébe kerül az a nyelves asszony. —- Nem-e? Persze, megfojtottam volna — szerelemből. Mert igen szerettem. Nem is átkoztam, csak inkább sajnáltam; tudtam, hogy megbánta,skisírja utánam a szemét. Ha rá nem gondolok, kétszer is agyoncsaphattam volna a börtönőrömet, újra megszökhettem volna. De azt mondtam magamban : türtőztesd a bolond tüzedet ember, ha még haza akarsz jutni. Jól viseltem magamat, fölíételesen el is eresztettek szabadságra. Akkor megkerestem az asszonyomat, összeálltam vele, el is vettem megint. Úgy éltünk azontúl mint a gerlemadár. — S meghalt a tavaszszal. — Öreg volt, jól tette. Megsirattam, eltemettem, életemet újra kezdtem. Nincs itt semmi hiba, úgy-e asszony ?! Már megint kötekedett. Pirúlt a menyecske s duzzogva vonogatta a vállát. — Mindig a bolondságon jár az a vén esze, — mormogta magában, de úgy, hogy nekünk legyen az fölvilágosítás. - 279 — 19