Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Farkas a birkák közt

— Régen volt az. Talán igaz se volt. Úgy keveredtem bele, még kölyök koromban. Tizenkilencz esztendős se voltam. De ne beszélnénk tán inkább másról? Félig igazán mondta, félig hiúságból. Röstelte egy kicsit, amikor rá kellett térnie arra, hogy becsukták. De meg azt szerette, ha nógatják, biztatják, sürgetik. A társam tudott vele bánni. — Rosszul bántak otthon az öreggel, oszt' úgy kérezkedett a Rózsa bandájába, mondta, hozzám fordúlva, mintha magyarázná. — Dehogy bántak, förmedt föl a vénség. Ej no! Úgy csalt magához Sándor. Micsoda beszéd már az! Jól tudta azt a czimborám. De azt is tudta, hogy leginkább ilyen beszéddel dug taplót a vén pusztai farkas fülébe. Azt nem tűri, azt mindjárt kiigazítja. Inkább elmondja azután maga az igazat. — Hát úgy volt, mondom. Furfanggal fogott meg. A szeretőmet, a Barna Julist, mentem keresni, akit eltüntettek. A Rózsa Sándor betyárjai hurczolták magokkal, úgy hírlett akkoriban. Én oszt' odamentem hozzájok, egymagamban. Egy karikásom volt, meg egy jó fokosom. Hova tettétek Julcsát? kérdeztem dühösen. Az egyik kaczagott. Azon végig vágtam a karikással. Arra nekem ugrott hátulról, aki mögöttem állt. De észrevettem s úgy kolintottam főbe, hogy ott nyaklott el. Persze, letepertek. De Sándor nem hagyott. «Efajta kell nekünk» — mondta, és nem eresztett el többet. — Ráday csípte el mindnyájokat, úgy-e? — Az ám, de hogy! Mikor a czeglédi vonatot megtámadtuk, kétszáz pandúr volt rajta. Ötvennek oda se néztünk volna. Hisz' mi akartuk elfogni Rádayt. Nehéz sor volt. — 278 — 18*