Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Erdei történetek

kígyózó árok. Benne mohos kövek közt bujkál egy locsifecsi patak. Oda húzódom le. Társaim tovább mennek. Hallom, hogy ropog lépésök alatt az avar, pedig ugyancsak lábujjhegyeinének. A csörtető szarvas halad úgy, amikor nem gyanakszik. Magamra maradok. Egy remek napernyőjű gyertyánfa alatt állok. Keskeny vonalon láthatok le innen a völgyig. Ott rejtett tisztás van, akkora, mint egy jó nagy szoba. Azon minden vadnak át kell váltania, amelyik alólról jön, végig az «ördögútján». Csend ... csend. — Egy sárgarigó kíváncsi rám. Másodszor száll afámras dallamosan, gyönyörűen flótázik fölöttem, amíg nem mozdúlok. De amint a fejemet feléje fordítom, megriad stova rebben. Mind messzebbről hallom tündérbeszédét. Úgy tetszik, mintha érteném : «Hol a párom? Jaj nem találom !» Egy kis visszhangkölyök feleselget vele: «álom! álom!» A sugdosódó lombok is azt mondogatják. A nyirkos földre tekintek. Ott meggondoltan, kimondhatatlan lassúsággal mozog valami. Egy hosszú, feketebarna, nyálkás állat: egy házatlan csiga. Ez is óriássá nőtt itt, ebben a neki való eldorádóban. Majd egy arasz hosszú s olyan vastag, mint a hüvelykujjam. Megy, megy, kivárhatatlan kényelmeskedéssel. Nincs mit sietnie; az egész nap az övé. Nyomán keskeny, csillogó, szivárványos, ragadós nyálka marad a füvön. Messziről halk nesz, gyönge kopogtatás hallik. Jönnek már a hajtók. Bújdosó vadként csúsznak a sűrűségben, s ahol álló fa akad útjokba, azt megütögetik. Nagy és szokatlan lárma ez itt, ahol idegen zaj máskor soha sincsen. — 251 — 18*