Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Erdei történetek

A pihenő őz felugrik fektéből és fülét előrecsapva, figyel. A kopogós kísértetjárás egyre tart; az őz finom hallását nem kerüli el a bokrok megrezzenéséneka nesze. Himbáló lódúlással szökik a zaj elől. A bokrok közt úgy surran, hogy ugrását alig hallani. Vörhenyes nyári szine megvillan itt-ott, de nyomban eltűnik. Látom egy pillanatra. Egy vén szajkó kerül fölibe s folyvást lekárog rá, úgy riasztgatja. A szajkó recsegő hangja folyvást távolodik tőlem: biztos jele, hogy távolodik az őz is. A szajkó most már vele tart, nyomában jár, amíg meg nem únja. A völgy néma marad, a míg a hajtók elől apró madarak nem röppennek ki a bozótból. Halk csipegéssel bújnak errébb. A rigók gagyogva, riadozva villannak el előttem. Valahol, oldalt, visszhangos pukkanás hangja zúg végig az erdőn. Talán ott akart kitörni a bakőz. Találgatom, vájjon meglőtték-e? Már itt vannak a hajtók, előttem éppen a vén vadorzó búvik ki a bozótból. —- Hallotta kend? — kérdem. — Hogyne hallottam vóna. Lőttek. — Mit gondol, megvan-e? —- Meg hát, jó egészségben, erőben, épségberi. — Micsoda beszéd ez? — No mert az erdész úr így szokott, — súgja hunyorgatva. — A hajtás végén pukkant egyet a levegőbe, ha máshol nem szólt a puska. Oszt' akkor hirdeti, hogy mekkora róka szaladt el a sűrűben előtte. így van! — De ne tessen neki beárúlni, — tette hozzá egyetértő bizalmaskodással. — 252 — 18*