Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Ahol a gólyahír nyit

Kerezsi büszkén, megelégedetten simogatja ritka zsákmányát, amelytől nincs mit tartania többé. A megfulladt vidra hiába vicsorgatja már fehér éles fogát. Amíg élt, félelmes fegyvere volt az neki. Azért kellett aczélláncz a tőrhöz. A kötelet könnyen elrágja a tőrbe került vidra, ha hozzá férhet. * Fönt, a ragyogó tavaszi égen, megszólal valami. Különös, zúgó, mekegő hang száll át a levegőn. Mintha rövid, de gyors rángatással szakgatna valaki erős, szívós gyolcsot. Kerezsi ledobja a vidrát s föltekint. Kutatja a furcsa hang forrását, ámbár jól ösmeri. Éppen azért kíváncsi most rá. Egy madár röpköd fölötte, magasan. Egy kóválygó, nagy ívekben szálldosó, pojáczatánczot járó madár. Jól látni, milyen hosszú a csőre, milyen hegyes a szárnya. Neki-neki fekszik a levegőnek, legyezősre terjeszti rövid farkát, s rángatódzó szárnyverdeséssel mutatja, mintha lefelé esnék. Olyankor hallani azt a különös zúgó hangot. Az ott egy mocsári sneff, egy hím, amely így udvarol, így tetszeleg a párjának, légi tornával, szerelemittas, bolondos röpködéssel. A tojó lent ül valahol a zsombik közt, onnan gyönyörködik a párja mutatványaiban. Milyen ügyes, milyen merész, milyen kecses, hajh! Meg kell rá dobbanni a sneff-dáma szivének. Nem itt van igazi hazájok, igazi költőhelyök; nálunk az telepszik meg, amelyiket nagyon is utóiéri a forró szerelem. Ezek is ilyenek lehetnek. — 230 —