Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Ahol a gólyahír nyit

Kerezsi nézi, nézi; fölkapja lápi botját s mintha puska volna, megczélozza vele a kanyargó, nagy körökben játszadozó sneffet. — Puff! — mondja, a mint a mekegő ereszkedő madár megint zurbolva verdesi lefelé a semmit. E pillanatban csakugyan olyan a sneff, mintha szárnyazta volna egy szem sörét, s most keservesen vergődnék, estében. De két másodpercz múlva megint szárnyra kap s vígan emelkedik. Kerezsi merőn bámúlja, bús lemondással csudálgatja. — Hm ! — dünnyög aközben s megismétli: hm, hm ! Hazaindúl a pákászkunyhóba. Lassan cselekszi. Nincs miért sietnie. Ott is magában lesz, akár faluvégi viskójában, ahol szintén senki se várja már. Arról a páros madárról eszébe jut egy s más, ami elmúlt. Vállat von s dörmögve dúdolgatja: «Ha látom a fergeteg elejét, Bevágom a süvegem tetejét. Csakúgy nézem az időt alóla. Még a jég is visszapattan róla.» Egy bíbicz csapong aközben fölötte nagy vijjogással. Annak is bizonyosan itt van valahol a fészke, azt félti. A vén pákász megszortyogtatja a pipáját s elgondolkodik: «Tavaly meghalt az asszony, az idén elpusztúlt a riska.» Ümmög egyet s hozzámotyogja, halkan: «Tudja az isten a maga dolgát. Ha a riska pusztúlt vón' el előbb, az asszony búvában úgyis utána hótt vón'. De addig is mindig csak engem kunérozott vón'.» — 231 —