Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A nagylelkű

Egy kis sziget van a nádas között s a szigeten egy korhadó fűzfa. A fűzfa dereka vén, de abból a vénségből hajlós fiatal vesszők nőnek. Mintha zöld fátyol borítaná a fiatal vesszőket, olyanok. Fakadozik már rajtok a rügy s az újjászületés jelentkezik a megpattant rügyek által a fán. «Valaki» ül ott, az egyik vastagabb ágon. Egy mozdúlatlan madár, amely szorosan lesimúlt tollazattal gubbaszt, s merev testtartásával elárulja, hogy bármely pillanatban kész az indulásra. Gyakorlatlan szem talán fagöcsnek nézné. Tolla szine hasonlít a redvesedő fa megbarnult kérgéhez. Csak a melle világosabb; mintha megszikkadt, kiszáradt tapló volna a göcsön. A madár szemétől lefelé s oldalvást fekete barkó vonúl, vagy másfél hüvelyknyi hosszúságban. A réti héják ott lábatlankodnak körülötte. Azokkal nem törődik. Hanem amint a vadrucza-pár, veszélyt nem sejtve, elsuhog fölötte: szinte kilövi magát a fűzfavesszők közül, s hajrá! utána a ruczáknak! Egy vándorsólyom az. A sólymok királya. Az eleven villám, amely ott üt le, ahol neki tetszik. A nagyúri rabló, akinek nem kell a földről semmisem. Csak az az övé, ami ereje teljes megfeszítésével a levegőben menekül előle A nemes bandita, akit úgy kísérnek a nádas vidékén az ügyefogyottabb tolvajok, mint a királytigrist a gyönge sakál-had. A vándorsólyom maga a rémületkeltés és a halálveszély minden madárra, amelyik nem tartozik a rablócsaládhoz. Ebben nagylelkű, pedig könnyen tehetné, hogy ne legyen az, mert légi harczban meg tudna verni minden szárnyast. Csupa aczél és csupa ruganyosság. — 18 - 2* •éf