Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

III. VADÁSZ-EMLÉKEK. - Farkas-játék

gással szólongatta egymást, mintha abban egyszersmind az élettől való búcsúzás lett volna. A pirók mind levonult a falusi kertekbe, ott hallatta zsebegve sipoló egyhangú szólamát, amiből egy kis képzelődéssel ezt lehetett volna kiérteni: kenyeret! kenyeret! Olyan tél volt, amire azt szokták mondani, hogy: farkasordíttató. De ordított is a farkas ! . . . Igazabban mondva: üvöltött. Mert az a vontatott, búgó, vonításokkal kevert bődűlés, amit a farkas hallat, nélkülözi a haragos izgalomnak s a bátor elszántságnak azt az árnyalatát, ami az ordítást jellemzi. Igazán ordítani talán nem is tud más állat, csak az oroszlán, meg a haragjában gyilkolni vágyó ember. Például a csata hevében, amikor elvész a félelem utolsó paránya is, és már csak a halálmegvetés uralkodik a felizgatott lelken. Vagy amikor a szerelmes férfitól elszeretik az asszonyát, s akkor minden kínja és őrjöngő kétségbeesése a bősz harag egyetlen hangjával tör ki belőle, mint a fergeteg zúgása. A farkas elkezdi lassan, halk morgással, emelkedő, komor jajszóhoz hasónló beszéddel: «vaú — vaúú!» . . . — Aztán fölemeli a fejét s növekvő erővel ereszti ki a hosszantartó panaszos üvöltést gonosz bűzöket lehelő torkából: «vaúúú!» — hogy úgy rémlik, mintha nem is akarna véget érni a kegyetlen, pokoli hang, amitől megbolondúlnak az erdő vadjai s aminek a hallatára még a vén erdőkerülők háta is végigborzong. Mert éppúgy nem lehet azt egészen megszokni, mint a kénköves szagot, amitől a legedzettebb tüdőt is köhögős bénaság fogja el. A vén Kárász Gyuri eleget hallotta életében ezt a hangot, mégsem bírta teljesen lecsillapítani nyugtalanságát, ha megszólalt a farkas. — 212 -