Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

III. VADÁSZ-EMLÉKEK. - Farkas-játék

— Úgy vagyok vele, — mondogatta, — akárcsak valami boszorkány hívogatna, aki megigézett. Dobog a szivem, mégis elindúlok a hang után. Akármit csinálok, nincs nyugtom ; húz valami, egy láthatatlan valaki, beljebb-beljebb a fák közé, a sűrűségbe, ahol a farkas bőg. Még jó, hogy tudom, hogy nem a farkastól félek, csak a hangja bolondít meg. Érzem, hogy tüskévé mered a hajam, mégis megyek. Fogom a puskámat, hűséges barátomat, és nekivágok a hegyszakadéknak, a hófúvásos vízmosásnak. Némelykor majdnem beleveszek. De hát egyre csalogat az ördögök nagyanyja, aki a farkas torkából jajgat! ... El se lehetne azt mondani, miket érzek, amint közeledem, s ha már nem messze tudom a toportyánt. Mert ösmerem az erdőt s benne minden völgynek a zegét-zugát. Tudom, hol csal a visszhang, s hiába szól két farkas, engem bolonddá nem tesz. — A szagát messziről megérzem, — meg biz én. Csak a vaddisznó szaga erősebb. Hanem én a farkast hamarább megorrontom, ha felőle fúj a szél. Én tudom, hol van a járása, az útja; — merre szeret kiváltani a síkra. Ott oszt' órákig elülök, és lesem, mikor jön már. Deiszen nem is akárkinek van abban módja, mondhatom. Pedig ilyenkor, februáriusi télen, megbolondul. Néha korábban is; — januáriusban már lakodalmaz. Akkor már semmi sem bizonyos. Akkor mindegy: északnak-délnek, csak ott jár, ahol a farkasné után futhat. Láttam tegnap is, amit láttam. Megvénültem, de ilyenben eddig nem volt részem. * Ez a beszéd felcsigázta kíváncsiságunkat. No öreg, hogy volt, mit látott? mondja el szaporán. Itt egy szivar, -— előre, foglalónak. — 213 -