Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A nagylelkű

Ezek a legigazibbak és legveszedelmesebbek: a sólymok. A réti ölyv lassan, hintázva, himbálódzva úszsza át a levegő-tengert, alacsonyan a nádas fölött. Mintha minduntalan érintené a mozgó, hajladozó nádat; mintha folytonosan a fakó nádhullámok közé készülne lebukni. Az ember azt hihetné: «ni, milyen fáradt, beteg madár! — hogy nem bír a széllel! . . . hogy kanyarodik esetlenül, bágyadtan, nem merve a magasba emelkedni!» Pedig az mind csak taktikája a réti ölyvnek, amelynek orvtámadásban van az erőssége. Minél alacsonyabban röpül a nád fölött, annál jobban fedezi a susogó, ingó-ringó erdő. Minél közelebb van a víz színéhez, annál gyorsabban lecsaphat oda, a gyanútlan prédára. S erre az időkímélő közelségre nagy a szüksége neki. Mert a réti ölyv a többi híres ragadozó szárnyashoz képest lomha. Előre irányúló látása ellenben kitűnő. Nincs a nádas barna árnyékában oly zúg, ahova kutató pillantása be ne hatolna. S jaj a nád-torzsok közt hirtelen lemerülni nem tudó ruczának, szárcsának, meg az ott bogarászó vízityúknak, ha a réti ölyv lecsap rá. De ami röpül, ami a levegőben halad, arra a réti ölyv nem veszélyes. Ebben épp' oly tudatlan s tehetetlen, mint a többi ölyvek, alomhatestü «buteok», amelyek csak a földről markolászszák fel a zsákmányt. Az a vadrucza-pár, arnely a sárga gólyahír közül szállt fel az imént: nagyon nyugodtan kanyarodhat abba az irányba, ahol a nádas fölött a réti ölyvek lengő röpűléssel, fáradhatatlanúl járják fölfedező útaikat.