Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - A nagylelkű

A ((NAGYLELKŰ». Április van, s a gólyahír már teljes pompával nyit a mocsaras tájakon. A gólyahír a kora-tavasz leglármásabb, leghiúbb virága. Gyönyörűséges fénylő sárga színével tündöklik, mint a nap; izmos, kövér levele szinte bokrosán nyúlik egymás felé, amint a barna mocsárvízből kiemelkedve, sűrűsödik. Az aranysárga virágok ezre lepi el ezt a buja zöldet, amely nagyszerű búvóhelyet kinál most már a párzó vadruczának, meg a vizek czigányának, a hóka szárcsának. A gólyahíres laposok messzire ellátszanak a síkon. Ott mintha a legnemesebb fém drága kincsét öntötte volna el szanaszét valami őrült Dárius. Valósággal ragyog a gólyahír-borította mocsár vonala. S ez a vonal olyan szeszélyesen kanyargó ; hol kiszélesedik, hol megvéknyúl; de akármilyen keskeny : mindenütt aranyvirág mosolyog rajta. Nem is mosolyog, hanem kaczag. Ebben a buja sűrűségben mintha nem is volna más élet, csak a lármás hiú virágé. Pedig ha arra ballag a pusztai vándor, közeledvén a csönd e szellőjárta hazájához, egyszerre csak észre veszi, hogy itt is, ott is kiemelkedik valami a sárga bokréták közül. Valami, ami él s ami messziről majdnem koromfeketének tetszik. Egyelőre nem látni mást - 15 -