Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Vén asszonyok nyara

dély; — azon a nyelven nem ért, s különben is a legszebb pacsírtaszót sem becsüli annyira, mint a maga unalmas nyöszörgését. Pán sípja is csak megrepedve tudná azt utánozni. Pedig milyen kedves tavaszszal, a hosszú tél után, amikor a sordély első csicsörkélése a kipattanó rügynek mond istenhozottat! ... Most, a vén asszonyok nyarán, már nem ébresztő kikeleti szózat, hanem bús unalom az egész ízetlen trillázás. A rét hajlatában szalagosan húzódik a legtökéletesebb zöld, amit csak pázsitfű mutathat. Ott tocsogó van az aljban s ha rálép az ember, mindegyre szortyog a lépés. A pázsit hovatovább megsűrűsödik s aztán alacsony sás foglalja el a helyét. A sás közt itt-ott kákatömbök ritkás üstöke sötétlik. AJtörnyék apró madarainak itt van a fürdőjök, itt van ivóvizök. A tocsogó szélén most is pacsirta kergeti egymást; amint le-lecsapnak a fű közé, rögtön el is tűnnek, láthatatlanná válnak. Még ez a csekélyke mozgás is jól esik itt most, ebben a maholnap sivataggá váló világban. — A nyár felséges elevenségében hogy tudja az ember a legnagyobb magányt is kívánni! Akkor nincs itt szomorúság, nincs lankasztó hangúlat. Ellenben a vén asszonyok nyarának még a verőfénye is csak a szívfájásos emlékek tömegét kelti fel, hogy milyen jó volt itt valamikor, amikor még nem látszott mindenen a haldoklás nyoma. Nagy tábla szántások, nagy tábla vetések egymás mellett. A halál feketesége mellett a reménység cseperedő zöldje. Egy csapat nagy madár hasgatja messzemessze az őszi levegőt; vadlibák azok; zöld vetést keresnek, ahová gagyogva ereszkedjenek le, ozsonnázni. A szél föltámad s a vén asszonyok nyara egyszerre - 146 —