Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Vén asszonyok nyara

nyosan sokkal öntudatosabb, mint ahogy a mindent lenéző, fitymáló, agyonkicsinylő ember hinni szeretné. A sordély!... Éppen az imént érkezett meg. Valahol az akácz-fasorban gunnyasztott, pihent. A verőfény megbizsergette, kedvre derítette, kalandozásra öztönözte. Ide jött, a pusztai fűzfabokorra, amelynek zöld még a levele, mert az aljban, ahol a bokor kinőtt, mindig van nedvesség. A hajlós rekettye vesszején himbálódzik, s ott serreg egymagában; gyönyörködik a saját idétlen hangjában; felborzolja hétköznapi szürke köntösét, amely kopottnak, porosnak, viseltesnek látszik, pedig jóformán újdonatúj, hisz' télire csak nem maradhatott volna nyári könnyű gúnyájában. — Úgy fütyörész, úgy igyekszik, hogy tetszetős hangokat szorítson ki; — de biz' csak olyan az, mintha panaszkodás volna, hogy jaj, de keserves annak, aki nótázni szeretne, oszt' sehogy sem ért hozzá. A vén asszonyok nyarának nincs fülemüléje, nincs csattogó himnusza. A piros homlokú tengelicze nagy úr most; őt a dalnokversenyben nincs, aki lefőzze. Csapatostól ül meg a bogáncson s lakmározás közben czipegve vág ki egy-egy szólamot a tengelicz-indulóból. Arra idegesen, nyugtalanúl felelgetnek neki a társai, amíg valamennyi egyet nem gondol, szárnyra nem kap, csapatostól arrább nem áll, útközben is vidám, csengő daltöredékeket ismételve. Fáradhatatlan, szenvedélyes dalnok, s nincs is vetélytársa a jókedvben, a folytonos traktálkozásban hegyen-völgyön. A mezők igazi dísze, élénksége ő. Ahol egy pár kenderszál elmaradt, vagy egy árva napraforgót kint felednek: ott mindjárt hazája van a puszták e kóborló lantosának. Most is, mintha a sordélyserregésbe elvegyülne egy áthúzó tengelicz-csapat czippanása. Mit bánja azt a sor— 145 9*