Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Vén asszonyok nyara

Amott hoz valamit a levegő, ni! —'Nem is a szél, mert most épen pihenőt tart a bujdosó fuvalom. Nem érezni legyezgetését. S az a valami mégis száll-száll, mintha szárnya volna. Egy kis fehér vitorla közeledik felém, embermagasságban.A havasi hó sem tisztább ; nem is szűzibb. Mintha egy kiterjesztett szárnyú meghalt pille hullana lefelé nagyon lassan, a kifáradt gondolat erőtlenségével. Mintha holt menyasszonya fátylát tépte volna széjjel a fájdalmában megőrült vőlegény, s földobálta volna az ég felé: hadd szedjék össze az angyalok s legyen köntöse szűz Máriának. Itt jön,... itt libeg,... itt megy tovább-tovább az ökörnyál. Az ősz e libegő fehérsége; a vén asszonyok nyarának ékessége. A puszta tele van most vele, s amint leveszem a kalapomat, hadd süssön jobban a bizsergető nap: látom, hogy árvalányhaj-bokrétaként lenget rajta a szellő egy marékra való habos foszlányt. Árvalányhaj pedig itt sehol sincsen. Itt a taraczkfű érdes, hosszú szállal szaporodik, de annak nincsen lágy lengése. A jó kis októberi melegre megmozdúl a sok rejtőző bogár; apró molyformájú lepkék kapnak szárnyra s rövid utakat tesznek egyik fűcsomótól a másikig. Amint leszállanak: átváltoznak fonnyadt levéllé, hullott virágszirommá; életet bennök nem sejtene, aki nem tudja ravaszkodásukat. De a serregő sordély mégis meglátja a bokorról, hol pihen az alakoskodó piczi lepke s úgy csap le rá, mint a karvaly a meglapúlt verébre. íme, tehát ez az ártatlan sármányféle is beválik ragadozónak, mert hogy gyilkol a konyhája számára. Az, hogy csak egy tücsök vagy egy nyárfa-moly élete forog szóban: mindegy. Hisz az is csak élet, még pedig bizo— 144 - 9*