Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Beszélő nádak

A nádak beszélnek! . . . Mintha hozzám szólanának . . . kötekedve, csúfolódva, szánakozva. «Ember! ember! ... mi hoz téged közénk? Itt te meg nem állhatsz! Egy lépést sem tehetsz! Alattad megnyílnak a vizek s te lemerülsz a hinár börtönébe.» Egy egész nagy sóhajtó kar susogta újra: «A hinár börtönébe! ...» Aztán megszólalt megint az előbbi magányos, lágyan éneklő hang: «Ember-ember! Tudod, mi a hinár? A láp veszedelme! . . . Itt úszik csöndben mindenütt; millió karjával hálózza be a lápi tavakat; közötte eltéved a hal is ; a csiga elvész benne, kikapaszkodni közüle nem bír. A barna hinár úr itt; — vigyázz! . . . vigyázz!» . . . A lápnak nincsen igazi visszhangja s mégis olyan visszhangosan jött ez a két kiáltás. A lápon a puskadörrenés elsistereg; sokáig fut-fut bágyadozva, anélkül, hogy még egy dörrenést hallanánk, mint a hegyek között. A nádak beszéde mégis halk visszhanggal csengett a fülembe: «vigyázz! . . . vigyázz! . . .» Borzongás futott végig rajtam. Egy riasztó éles hang térített magamhoz. Síró panaszszal sikoltotta a hang : jajj! jajj! Egy árva bíbicz volt. Csapongva sietett ki a rét felé, ahol a társai bogarásztak. Utána néztem s láttam, hogy indúl lefelé villámos czikázással. De azért örömében is csak azt kiáltotta: jajj! jajj! A nád súgó-búgó beszéde ezt mondta rá: «Sírj, sírj! a mulandóság téged is utolér. Talán te lész az utolsó, aki elpusztúlsz innen valamikor; de hogy te sem maradsz meg örökösnek, az szent. 117