Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Beszélő nádak

Múlik a te hazád is. A kócsagé, a darué már elmúlt. Lásd, itt az ember! itt a mi szivünkben, a hol a tündérmadarak voltak valaha itthon. Azok ki nem bírják az ember közelségét. A fehér kócsag hol van ?! . . .A szűztiszta kócsag, amely lassan, méltósággal úszta meg estennet a rózsaszínű eget. Sehol sincsen már a fehér kócsag, a lápok büszkesége; a lápok ékessége. Ha őszi vándorútjokon leszállnak a síkságon a darvak^ félénken tekintgetnek körűi, mert bármerre néznek, «ember lakik a pusztán.» Az álomhozó suttogás megszűnt egy pillanatra. A csöndességben úgy volt, mintha búcsúzó darvak csengő, egyhangú szólamával telnék meg az üresség fölöttem. Szólt a magasból a különös képzeleti ének: «Gruú! — gruú! gruggruú!» Egy bamba szárcsa kezdte végigkaszálni idelent a vizet valamelyik szomszédos rigyáson. Gurrogott hozzá, nyomorúságos torokhangon. A kis tó túlsó szélén egy gnóm jelent meg. Egy fürge vizikobold. Csőrét előre lökdösve szántogatta a tükrös vizet. Fordúlt-pördűlt, kíváncsian közeledett hozzám, amig egyszer csak találkozott a szemünk. <t Kitty!» — hallom abban a pillanatban. — Utána egy kis csobbanás, s az én apró búvárom sehol sincsen. Eltűnt a víz alatt. «Neki nem árt a hinár!» — súgta halkan a nádas, — «úgy siklik, mint a csík; — a kis gnóm lesz az utolsó, aki a múló tavakkal eltűnik innen mindörökre. A bíbicz megvárja, amíg sár lesz a tóból; amíg a sár is kiszik- 118 —