Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Beszélő nádak

sűrűség néha mozdulatlanná is tud válni. Olyankor látni közte valahol az árnyékos, szűk sikátort, ahol legkönynyebben haladhat a csónak. De ha jön a szél, a nyári fuvalom : megmozdul tőle a lengeteg, megint. A keskeny út fölött áthajlik karcsú nádakból szőtt legyezője, s volt — nincs a sikátor. Nem lehet itt megúnni ezt a különös, szeszélyes széljátékot. A lágy fuvalmak egyre simogatnak, bágyasztanak; a sötét vizén picziny fodrokat kergetnek végig s az ember nézi-nézi: hova tűnik el a parányi hullám a nád között. A nád árnyéka befogja a tavacska felét; a víz másik fele csillog. Ahol a homályos árnyék látszik, ott a tóban lefele nyújtódzó nádak hajladoznak: az ott a tükörkép. Megmaradtam egy ilyen árnyas, elrejtett rigyás szélén. Csónakomban puha sarjúfű volt, arra lefeküdtem. A fű közül a lápvirág kandikált ki. Fölöttem fehér halászmadár libegett át, suhintó könnyű szárnynyal. Amint meglátott, elkerczegte magát s fölcsapott, úgy szállt tovább. A nádak összesúgtak körülöttem; halkan beszélgettek. Hallgatództam. Sokáig folyt a csöndes, sóhajtásszerű üzengetés, hívás, amivel egymáshoz közeledtek, meg újra szétrebbentek. A fonnyadó lápifüvön fekve, mámoros gyönyörrel figyeltem minden neszre, a nádas beszédére. Az erdő zúgásából semmi sincs itt; a pusztai szél síró panaszát itt nem hallani. Itt, mintha mélyen aludnék ezer vizi tündér, s lélekzetök bujdosnék rigyásról-rigyásra. Itt, mintha vihar idején egy lenyűgözött titán jajgatna föl rekedten a mocsár fenekéről. . . - 116 —