Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Beszélő nádak

BESZÉLŐ NÁDAK. Meleg délután volt. Az égen fényes bárányfelhők úsztak; mögöttök a végtelen mélységű kék boltozat terűit, nyugalmasan A fehér felhők habja néhol mintha lehullani készült volna a földre, úgy csüngött. A levegő rezgése szinte kápráztatta a szemet. Kint, a rónán, bizonyosan gyönyörű délibábok úszkáltak most: — de én azt nem láthattam. Bent voltam a b—i nádasban, ahova egy rozoga csónakkal egymagam fúrtam be magamat. A nagy zsombikos útvesztőjében ugyancsak keserves mulatság volt lépésről-lépésre haladni a tolórúd segélyével. De azután a nádas következett; a rejtelmes, susogó nádas, a melynek ritkásai és ösvényei voltak; mindegyik ösvény más-más rigyáshoz, piczi tükörtóhoz vezetett. Úgy volt, mintha ugyanazt a panorámát száz változatban mutogatnák. A kicsi tó után jött a nagyobb; — a keskeny után a széles. De mindnek ugyanaz volt a jellege, a lelke. Nád vette körűi valamennyit, s a zöldessárga mocsárvízben mindenütt egyformán sűrű szövedékkel imbolygott a hinár. A tavi rózsa patyolat-virága egyről sem hiányzott; s a nádas egyforma kíváncsisággal hajlott össze jöttömre itt is, ott is. Már régen el voltam zárva a világtól. Ebben a búsan sóhajtozó nád-erdőben nincs jel, ami kivezet. Az ingó