Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Pusztai sas

A tanyai viskók egyre szaporodnak, beékelődnek a rónaság szivébe; megtarkítják a rétek zöldjét; a sárgásbarna víz, ami kákát s nádat növesztett, kiapad; az ingovány elsorvad, s akkor jön az eke. Elkezdi megenni a régi pusztát. Vasfoga belehasít a gyepbe, kitépi még a gyökerét is. Ha a száműzött pusztai sas elvetődik régi birodalma térségeire: az ekét kísérő kuvasz megugatja. • A kútágason mélázva tűnődik a rabló. Valaha mi volt itt? Buja nádrengetegek borultak a síkságra, mértföldnyi hosszúságban; azt ember nem járhatta. A zöldelő rétség zegzugosán, úttalanúl hajlott bele a vizek országába: azon eligazodni még a pusztai pásztor is alig tudott. Ha itt lepte az utas embert az est: meg kellett hálnia; hisz a gyér keréknyomot, ami valamelyes irányt sejtetett, ki látná rneg az éj sötétjében ? A mező végtelen volt; a szabadság is végtelen volt rajta. Milliónyi vizi vad lakott mindenfelé. A pusztai sas ott vadászhatott, ahol éppen elfogta a vérszomj. Most?! . . . nyomorúság az élet: jön az ember! . . . Megölte már a régi pusztát; dagadó vizeknek nyomuk is alig van. A káka s a nád csak hírmondónak tenyészik még egy-egy laposban. A sas hiába hajkurászsza a kiszáradt réteket; ritkaság, ha egy-egy árva gémet levághat még rajtok. Pedig milyen remek mulatság volt itt valaha, régen! . . . A rónák banditája hogy úszott el a susogó nád fölött, amely közt lubiczkoló élet nesze keveredett össze a lápi hangokkal. Sápogó-hápogó vadruczával veszekedett a gurrogó-kittyegő szárcsa-had; ezek nem szívelik egy-