Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Pusztai sas

mást. A szárcsának csak a búvár jó barátja, az legfeljebb megszökik előle a víz alá, s húsz öllel messzebb dugja ki csúfolódó fejét. — Itt búgott hajdanában a bölömbika s nagyokat vakkantott a húzó szürke gém. De ha a nagy szárnyas orvvadászt megérezték: egyszerre elnémult valamennyi. Micsoda menekülés volt az a víz alá; a nádas sűrűjébe; a zsombikok hajlatos tövéhez! . . . Mintha a sas szemét meglehetne csalni! . . . Megállt a vén rabló egy szempillantásig a levegőben, s egyetlen lendűléssel csapott le zsákmányára. A következő perczben már karma között vergődött az eleven pecsenye. Szép élet volt; — örökre vége! . . . Most el lehet itt nézelődni a kútágas tetején órahosszat, s csak ürgét ha lát a sas. Az ér kiszáradt s még a vörös gémeknek is csak a satnyája gunnyaszt a tocsogóban, nyomorúságos békavadászattal lopván a napot. Telik-múlik az élet. A kútágas kezdi már kinyújtogatni az árnyékát. A zsombikos tocsogóból egy pár vadrucza száll ki s elkanyarodik az ér vonala fölött a világ végére. Azok már ide talán soha többet vissza nem jönnek. Itt már nem jó nekik; hisz van még víz a föld kerekségén, amihez nem férhet hozzá a kapzsi ember. A nagy sas egyet gondol: lelibben, ledobban a gyepre. Ott megberzenkedik, megrázkódik. Úgy marad aztán megint, nagy mozdúlatlanságban, különös figyelésben, mintha valamit várna. Alighogy a kútágas megint üresen meredezik az égnek: máris bátrabbak az ürgék. Kikukucskálnak alagútaikból; látni fényes gránátszemöket, hogyan csillog ki a lyuk elejéről. Kimerészkedik lassan egyik is, másik is; gyors pördűléssel látogatnak el a szomszédságig ; elnyúlt — 10 —