Barcza György: Útijegyzetek egy jegestengeri vadászkirándulásról / Budapest, Pátria, 1911. / Sz.Zs. 1316

II. RÉSZ. A JEGESTENGEREN

— 41 — nyugalma, leírhatatlan csend érzetét keltette. Mennyire más volt ez a kép, mint az, amelyet tegnap este láttunk! Tegnap este még egészen nyílt tengeren voltunk — köröskörül a végtelen kék víz — felhőtlen égbolt és ragyogó napsugár vett körül, úgyhogy eltekintve a hidegtől, a föld bármely részén levő tengeren is lehettünk volna. Ma reggel pedig szinte meglepetésszerűen, minden átmenet nélkül egyszerre csak bent voltunk az arktikus világ közepén! R hajón általános izgatottság uralkodott ezalatt. Természetesen mindenki a medvét akarta látni és látcsöveinkkel kutatni kezdtünk az első tiszt által megjelölt irányban. Csakugyan egy nagy jégtábla közepén állt mozdulatlanul, hosszú nyakát lelógatva ; abban az ismert esetlen pózban, amelyben porcellánból megörökíteni szokták, az örökös jég birodalmának királya, a jegesmedve! Hatalmas volt a maga ősi alaktalanságában, J7 úgy beleillett a környezetébe, a jeges világ csendjébe ez az óriási mozdulatlan vadállat. Ezalatt azonban a fangmannok leeresztették az egyik csónakot, melyben elhelyezkedtek a vadászok, míg mi, többiek, a hajón maradtunk és Jegesmedve a jégen, látcsővel néztük a vadászat lefolyását. R csónak megkerülte a jégtáblát, majd annak mentében haladva, egész közel (70—80 lépésnyire) jutott a medvéhez, amely még mindig aludni látszott, ép oly mozdulatlanul, apatikusan állva ottan, mint azelőtt. Ekkor ifj. K L. a csónak orrára hajolva célbavette és eldördült az első lövés, élesen recsegve bele a csendbe. R medve hirtelen felütötte fejét, körben forgott egyet — és mialatt első lábát elöntötte a vér — menekülni kezdett a víz felé. Nagy lábaival ügyetlenül lépve, véres nyomokat hagyva maga után a fehér jégen, minden erejével törekedett a tábla széléhez érni. Közben azonban egy második lövés érte, de már a következő percben a vízben volt és úszva iparkodott menekülni üldözői elől. De hiába, mert a csónak