Barcza György: Útijegyzetek egy jegestengeri vadászkirándulásról / Budapest, Pátria, 1911. / Sz.Zs. 1316

II. RÉSZ. A JEGESTENGEREN

jóakarattal és képzelettel lehetett „beefsteak"-nak tartani. Mialatt vacsoráltunk, a köd elszáltott, mintha csak elfújták volna, kisütött újra a nap, de jégnek sehol semmi nyoma sem volt. Újra elindultunk tehát teljes gőzzel észak felé és még most is egészen nyílt tengeren haladunk. Társaim mind fenn vannak a fedélzeten, az „Ofoten" kis szalonja egészen üres és a hajócsavar egyhangú zajánál elgondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nagyon messze is vagyok most, künn a nagyvilágban! Még a térképen is nagy az a távolság, ami most elválaszt az otthontól, hát még így a valóságban ! Köröskörül nincs más, mint víz, száz és ezer kilométerekre, csupán az iránytű mutatja, hogy merrefelé van a föld, merrefelé van Magyarország, merre azok, akikre most gondolok. Augusztus 6. 77° '40' szél., ől° öO' hossz. Egy egész mesevilág, amely eddig csak ci képzeletemben élt, vált valóra ma előttem! Mintha csak valamely fantasztikus útleírásban leírt táj lenne, olyan hihetetlenül nagyszerű kép volt az, amelyet ma reggel álmunkból felkelve, a fedélzetre sietve, megpillantottunk, fiz első percben szinte olyan volt, mint egy különös álom, alig lehet elhinni, hogy mindaz, amit a szem lát, tényleg valóság! Pedig az volt, csakhogy a legszokatlanabb, legkülönösebb látványok egyike, ami csak a földön van — az örökös jég mozdulatlan, hallgatag birodalma. Reggel hat óra felé lehetett, midőn a hajótiszt hangja ébresztett fel álmunkból azzal a kiáltással, hogy (norvégül medve) Björn! fiiig hittünk füleinknek, de midőn ismételt kérdéseinkre „Yes Sir a Björn" — volt a válasz — a legnagyobb gyorsasággal öltözni kezdtünk és pár pillanat alatt a fedélzeten voltunk. ftzt hiszem, sohasem fogom elfelejteni azt a látványt, mely elém tárult! fiz „Ofoten" mozdulatlanul állt egy tökéletes arktikus táj közepén, mindenfelől körülvéve jéggel, óriási jégmezőkkel, amelyek közt csak itt-ott húzódott el egy keskeny csatorna tósímaságú sötét vize. Minden szürke volt körülöttünk, de a szürke színnek legváltozatosabb árnyalataiban. Szürke a jég, a víz, szürke az égbolt, mely mint egy óriási homályos kupola, borult az egész tájra, melynek mozdulatlansága, méltóságteljes