Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

II. Rész: A szarvas vadászata - 1. A cserkelés

— 73 — czélpontot nyújt és ennek következtében könnyen horzs- és lábszárlövésekre szolgáltat alkalmat. Ha a vad hátuljával áll ferdén a vadász felé, a ferdeség szögének nem szabad igen élesnek lennie, vagyis a vadásznak a lapot tisztán kell látnia, úgy hogy midőn a szívet akarja találni, a lapoczka mögé lőhessen, és soha sem szabad úgy lőnie, hogy a hasát vegye czélba. Nemes vadra a lövés hátulról, egyetlen egy eset kivételével, mindig helytelen és elitélendő, a kivételt képezi azon eset, ha a sebesült vad újra lábra kapott és másként meg nem keríthető. A fej- és nyaklövést sok vadász helytelennek tartja, mert noha az agynak és gégének vagy a gerinczcsigolyáknak megsértése tűzben való elterülést eredményez, ezen részeknek czélfelülete oly csekély, hogy a vadásznak soha sincsen teljesen hatalmában, hogy éppen ezeket a részeket fogja meglőni, s hacsak hajszálnyira elkerülte golyója e nemes részeket, lövése halálos ugyan, de a vad messze elkóborol s a vadászra nézve rendesen elveszett; sőt ha a vad állkapcsát érte a golyó, az hosszú kínlódás után éhen pusztul el. Nagy azonban azon vadászok száma is, a kik ezt a lövést egészen közelről, ha egyébként a lapra vagy szügyre lőni lehetetlen, helyes lövésnek elfogadják. Az az eset, a midőn a fejre és a nyakra igen, de a lapra vagy szügyre nem lőhet a vadász, akkor áll be, a midőn a szügy és lap fű, bokor, fa vagy más fedezet által védve van és a vadnak csak a feje és a nyaka látszik. Midőn ezen esetben a fej- és nyaklövés megengedhetőnek mondatott, e mondásban benne van az a tilalom, hogy a vadnak fedett, nem látható részeire soha se lőjjön a vadász, még ha vékony fű vagy gyenge bokor borítaná is a czélbaveendő részeket. Ennek indokát abban találjuk, hogy a fedett testrészek helyzetének megállapítása igen nehéz, távolról éppen lehetetlen, s a jó vadász nemes vadra találom formán soha se lőjjön. Említenem sem kell, hogy a lábszárt meglőni mindig nagyobb hiba, mint a teljesen elhibázott lövés. A vad, miként mondani szokás, nemcsak azzal nyugtatja a golyót, hogy bizonyos szokatlan mozdulatot tesz, hanem elárulja a golyó ütését egy a gyakorlott fül által tisztán felismerhető, más hanggal össze nem téveszthető csattanás, mely, ha a golyó csontot ért, erős és csengő, húsrészek vagy belek átütésénél gyengébb és tompább, horzslövéseknél csak egy sajátságos sziszszenésből áll. A kezdő bizonyára össze fogja téveszteni ezt a hangot a szerint a mint golyója fát, földet vagy puszta levegőt ért, a fenti hangok valamelyikével, de a gyakorlat ebben is hamar tökéletesíti a hallást. Ezeken kivül a lövés helyén és a menekülő vad csapájában a golyó