Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

I. Rész: A szarvas természetrajza - 2. Az agancs képződése

- 34 — 8. A szarvas az anyjától örökli az agancs fejlesztésére vonatkozó kedvező egyéni hajlamot és képességet, mig ellenben az apaállat örökíti át fiára az agancs alakjának sajátságait, a melyek azonban az utód egyéni képessége által befolyásoltatnak. Minekelőtte áttérnék a felsorolt, 8 tömör pontba foglalt, szabályok szerint végbemenő fejlődési folyamat tárgyalására, kénytelen vagyok a legutolsó pontban érintett átöröklési képesség kapcsában még egy kis vargabetűt csinálni. Hogy mennyire helytelen a természettudós uraknak az a felfogása, hogy a szarvasfajok természetrajzi meghatározásánál az agancs csak harmadrendű vagy egyáltalában egészen lényegtelen jelenség, és hogy ez a felfogás csak a tájékozatlanság és hiányos ismereteknek folyománya, azt a legszembeszökőbb módon azzal a kísérlettel lehetne bebizonyítani, ha valamely éppen nem tudós, hanem csakis gyakorlatilag képzett vadászembert a legkülönfélébb fajtájú szarvasok agancsaiból összeállított gazdag gyűjtemény elé vezetve, felszólítanánk, hogy keresse ki abból a gyűjteményből a mi gímszarvasunknak az agancsát. Teljesen meg vagyok győződve, hogy ez az egyszerű vadászember, a kinek az őz és a dámvad kivételével a többi szarvasfajok létezéséről talán fogalma sincsen, az első pillanatra minden habozás nélkül rámutatna a mi szarvasunk agancsára; és épp oly megingathatlan az a meggyőződésem, hogj

r azon tudós urak közül, a kik nem vadászok, egyetlenegy sem tudná megmondani, hogy melyik agancs melyik szarvasfajnak az agancsa. Pedig a szarvasfajok agancsai között a különbségek oly szembeszökők, természetesen mindig a rendes agancsot tartván szem előtt, hogy a gyakorlott kutatónál a tévedés teljesen ki van zárva. A mi gímszarvasunk agancsát azon kiválóan szép sajátság jellemzi, hogy a törzsszárból kiinduló minden ág előre és kissé kifelé indul, hogy azután a hegyét szép haj lássál ismét befelé fordítsa, úgy hogy a szabályosan fejlődött agancs minden ága egy eszményi központ felé látszik törekedni, a mely pont mintha az agancs fölött és annak előtte lebegne. Ez a sajátság a mi szarvasunk agancsának rajzát minden más szarvasfaj agancsának a formája fölé helyezi. Tagadhatlan, hogy a mi szarvasunknak igen sok rokonfaja van, s azért ez a szép forma kisebb-nagyobb részben a rokonfajoknál is megnyilatkozik, de csak részben, mert mindegyiknél fogunk találni az agancsban oly ágakat, a melyek határozott iránynyal előre, hátra vagy lefelé látszanak törekedni, a mely alaktalanság a mi szarvasunknál, hacsak erőművi behatás vagy korcs képződés nem befolyásolta, soha sem fordul elő.