Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

I. Rész: A szarvas természetrajza - 1. A szarvas és életmódja

- 12 — Újra suhog, recseg a bokor és megjelenik előttem délczeg magatartással, hatalmas tizennégy ágú koronával az erdők királya. Epen midőn körszemlét tart, megszólal odafent a szálas erdő sarkán egy vetélytársnak trónkövetelő hangja. Hátra veti fejét, fekete, sörényes nyaka megduzzad, előbb a meglepetéstől szaggatott, azután erős, daczos bőgéssel hívja harczra a vakmerőt, a ki az ő egyeduralmát kétségbevonni merészli. Ügetve indulnak egymásnak, megmegállva, s mint Homeros hősei gúnyos, kiliivó csúfolódással tüzelik egymást — a lándzsatörésre. A másik csak tizenkettes, de hangra, testre ép oly erős mint emez; mégis mintha kevésbbé volna harczvágyó kedve, csak lassan mozdul előre, azután megállapodik, s helyben várja ellenfelét. A tehenek érdektelennek látszó szemlélődéssel, talán aggódva, talán pártra kelve várják a párbaj kimenetelét. A tizennégyes végre szügybe vágja fejét, nagyot lódul, agancsával mintha köszörülni akarná, felszaggatja az indákat, s messze repül róla a felvert haraszt; — azután hirtelen földön járó orral, előre szegzett szemággal nekiront a támadást váró ellenfélnek. — Nagyot cseng az agancs, mintha sok súlyos kard csapott volna egymásra, azután cseng-peng tovább, hogy visszhangzik tőle az erdő. Némán, de erős lihegéssel folyik a harcz, homlok homloknak szegezve próbálják visszatolni egymást, s körben forogva keresi mindegyik a másiknak szilgyét vagy bordáját; letérdel majd az egyik majd a másik, hogy alája kerülhessen ellenének; a megpattanásig feszül minden izom, a hátulsó lábak mélyen benyomódnak a porhanyó talajba, eltipornak, elszaggatnak mindent a mihez érnek. Jaj annak, a ki megcsúszik vagy megrogyik. Végre lankadni kezd a tizenkettes, lassan enged a térből, hirtelen mintha aczélrugók röpítenék félre, elugrik s eltűnik a sötétben. Valóban, észre sem vettem, hogy sötét lett, már csak az agancsok csattogását hallottam, inkább képzeltem mint láttam a küzdelem végét. A ki szerencsés volt valaha ilven alakban látni a szarvast, az nem fogja tőle elvitatni, hogy joggal viseli az erdők királyának czimét; s míg a szarvas szarvas lesz és a vadászat a legnemesebb szenvedély, a szarvas marad az erdőnek és vadászatnak legszebb dísze, s a vadász vágyainak netovábbja, kitartásának, ügyességének legméltóbb jutalma az agancs, a szarvas koronája. A szarvas, gímszarvas, fővad, rőtvad (Cervus elaphus. L.) természetrajzi szempontból az emlősök osztályába, a páros ujjuak rendjébe, a kérődzők alrendjébe és a szarvasok, ágasszarvnak vagy agancsosak családjába tartozik.