Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

II. Rész: A szarvas vadászata - 7. A fővad óvása

— 128 — Legnagyobb veszedelme a fő vadnak a nagy havazással járó tél, különösen ha a hó kemény kérget kap. Olyankor a fővad lába az éles hókéregtől kisebesedik, úgy hogy a fővad sokszor nem képes az etetőket felkeresni, ha azok távol esnek tartózkodási helyétől. Az ilyen telekben az éhségen kívül a farkas és a hiúz iszonyú pusztításokat visznek véghez a szarvasok állományában, a hol a ragadozók üldözésére és kiirtására a kellő gond nincsen. r Általában a dúvadnak télen-nyáron való szakadatlan pusztítására állandó gondja legyen a vadásznak; a csapóvas és kelepcze, a les és hajtás, sőt a hol mindezek nem használnak, — a méreg legyen megölője minden rablónak. A tél zordonsága és a ragadozók vérszomja örökidők óta veszedelme volt a fővadnak, s ha időnkint és helyenkint sorait borzasztón megritkította, egészben véve a fővad az emberi kéz beavatkozása nélkül mindenkor diadalmasan megküzdött támadásaival. Sőt a hol a pusztítás bizonyos korlátok között maradt, azt mondhatjuk róla, hogy előnyösen teljesítette az erőteljes fejlődés és fajfenntartás czéljából szükséges tenyészeti képességre való válogatást, a melyet fentebb a fegyverrel való óvás megbeszélése alkalmával fejtegettünk, mert a dúvad és a tél elsősorban mindig a gyöngébbek soraiból szedi áldozatait s a mi a pusztítás után megmarad, az az erőteljes és tenyészképes része az állománynak. Az idők folyamán azonban új veszedelem keletkezett, melynek lassú de biztos nyomása a fővadat folytonos hátrálásra kényszeríti, hiába valónak bizonyulván ellene minden védekezése. Ennek az emberi önzés szülte szörnyetegnek széphangzású neve: a mező- és erdőgazdaság haladása. Az észjog szempontjából azt mondhatnók ugyan, hogy a föld terményei nemcsak az ember, hanem a föld valamennyi teremtménye javára egyaránt virágoznak és gyümölcsöznek, és hogy a szarvasnak épp oly joga van az önfenntartására szükséges növényeket lelegelni, mint az embernek lekaszálni és letarolni. De hallgat is valaki e földön az észre, mikor a gyomráról van szó. Pedig talán sehol sem lehetne azt a módszert: »hogy a káposzta is megmaradjon, meg a kecske is jóllakjék«, úgy érvényre juttatni, mint a fővad észszerű tenyésztésével egybekötött erdőgazdaságnál. Nincs itt arról szó, hogy az erdő kezelése ne legyen rendszeres, hogy az erdő jövedelmezősége ne emeltessék, s hogy ott, a hol a talaj és a forgalmi viszonyok arra utalnak, hogy a lombos erdő helyébe a tűlevelűeket ültessük, ott a szarvas kedvéért az ócska rendszert vagy rendszertelenséget fenntartsuk és a silányan növekedő fák helyett a talajnak és keres-