Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

I. fejezet. Budapesttói a Kaspi tengerig

34 BUDAPESTTŐL A KASPI TENGERIG 34 talan, kancsal tekintettel, s a visszafejlődött, erőtlen alakkal. A szó leggonoszabb értelmében áll előttünk a „fin de rasse" pusztuló nemzedéke 1 Az igazi kaukázusi, az oroszok georgiai vagy grúz népe sokkal vonzóbb, s különösen a magasabb állásúak között valóban hatalmas alakokat, igazán nemes, habár kissé erőtlen vonásokat lehet látni, de úgy hiszem, hogy nem képzelődés, ha állítom, hogy ennek a népnek önérzetes, harczias viselkedése — különösen a városokban — mesterkélt és színpadias. Nincs igazi magja ennek a dolognak, s a hatalmaskodó Bramarbas-modor úgy, mint a fegyverviselés olyan sport, a mely a régi dicsőséges múlton kérődzik, s csak külsőségekben nyilatkozik. S habár az a rövid idő, a mely alatt megfigyelhettem őket, nem elegendő arra, hogy megítéljem, vájjon képesek volnának-e ezek még ma is a SAMYL-lal küzdő nagyapák hősiességét felújítani, de rövid tartózkodásunk is elegendő volt, hogy ez a kérdés önkénytelenül is felmerüljön lelki szemeim előtt . . . Még legjobban tetszettek a tatárok, legalább a munkás néposztályból. Rendkívül alacsony műveltségük mellett legalább testi épségüket őrizték meg ezek a szegény ördögök, s valóban csodálatos atlétai termeteket lehet köztük látni. Ilyen erőteljes termetű és kolosszális izomzatú alakokat nem mindenütt láthatni, s egyik-másik teherhordó, vagy munkás hatalmasság és arányosság tekintetében mintája lehetne a legszebb Herkulesz-szobornak. Hát a georgiai nők, a Kaukázus híres szépségei ? — Méltán udvariatlansággal vádolhatnának olvasóim, ha nem emlékezném meg róluk, de félek, hogy valóban udvariatlan leszek, ha véleményemet őszintén megmondom. Nem vagyok olyan elbizakodott, hogy rövid tartózkodásom és kevés tapasztalatom alapján hivatottnak érezzem magamat ilyen kényes kérdésben ítéletet mondani, azért inkább a Kaukázus egyik kitűnő ismerőjére, BoDENSTEDT-re hivatkozom, a ki mint költő és mint MIRZA-SAFFI tanítványa, kétségkívül illetékesebb bíráló, mint jó magam. Halljuk hát, mit mond ő! „Európában rendesen úgy képzelik a georgiai nőt, mint valami magas, karcsú alakot, telt termettel, puha, gazdag öltözetbe burkolva, sűrű fekete hajjal, a mely elég hosszú, hogy minden férfi-szivet körülhálózzon; nyilt, nemes homlokkal, s olyan szemekkel, a melyek tündéri hatalommal bűvölik el az embernek minden érzelmét és minden gondolatát. Megjelenése csupa báj, előtte öröm jár, lépését csodálat követi. A virág, a melyet eltiport, haldokolva is gyönyörtől remeg, s utolsó lehelete is illatárként hódol a tündérnek ... Ilyenféle ideákkal jönnek rendesen az idegenek Georgiába, s azután jókorát csalódnak. Azok az utazók, a kik ilyen előítélettel jönnek ebbe az országba, a melyet nimbussal vett körül a történelem és a szokás, azok vagy csökönyösen megmaradnak előítéletük mellett, vagy pedig rögtön a másik túlságba csapnak, s mindent piszkosnak, csúnyának, utálatosnak találnak egész a szörnyűségig. Az igazság középütt van. A georgiai nép tagadhatatlanul a Föld egyik legszebb népfaja. Csakhogy, ha a nőknek különös tisztelője