Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

XVI. fejezet. Búcsú a szyrtektől

524 BÚCSÚ A SZYRIEKTOL legelőkre költözött s a Keng-szu patak partján tanyázott. Lobogó tüzét rögtön felhasználtuk, hog}- harsány örömrivalgással fogadott borsóhurkalevest főzzünk. Embereim annyira fáradtak voltak, hogy nem állították fel a jurtjukat, hanem kezdetleges csatyr (sátor) alatt háltak, a mely a tömeges alvásra berendezett óriási hálózsákhoz hasonlított, s a melyet a jurtok nemeztakaróiból állítottak össze. Magam körülbelül ugyanazt a fizikai munkát végeztem, a mit ők, s azért kényelmeskedésből, a bogy ők, én sem ügyeltem a levesre, hogy úszkálnak-e benne füstölthús-darabok vagy nem. A farkasétvágy vagy a nagy sötétség tette-e, de egyik sem vette észre a tiltott élvezeteket; jóllakva vonultak embereim a vaczkukba, s ép oly nyugodt lelkiismerettel aludtak el, mint magam, a ki pedig ismét felelősséget vállaltam a próféta előtt. Ezen a fárasztó napon Kecskene-balla teljes elismerésemet érdemelte ki. Rajta is ugyanaz a betegség kezdett mutatkozni, mely már most BILEK kivételével mindnyájunkat elővett. A roham ugyan gyengén jelentkezett s a mint később beláttuk, ép olyan kezdő-stádiumban volt, mint a hogy én szenvedtem Ottukban és a Keng-szu mellett, de azért a fiútól igen szép áldozatkészség volt, hogy szerényen és határozottan visszautasította ajánlatomat, hogy tábort üssünk, s vasakarattal csinálta velünk az egész fárasztó utazást. Jól tudta, hogy iránta való kíméletből azonnal tanyát ütünk, ha kívánja, de nem akart szándékom elé akadályokat gördíteni, hogy még ma a Dzsergalán-völgybe jussunk, s kitartott hűen egész végig. Annál inkább örültem ennek, mert a fiú az egész úton nagy érdeklődést tanúsított utazásom iránt s most erős akaratával a legszebb reményekre jogosított. Nem csodálkoznám rajta, ha expediczióm „kecskene-ballája" néhány év múlva az orosz érdemjelet kapná „középázsiai utazásokért", mint kísérője valamelyik kitűnő orosz utazónak. 27-én nagyon korán reggel kezdtünk mozgolódni, s e közben érdekes epizódunk volt egy nag}-, öreg ullar-kakassal, a mely szirti sas elől menekülve vakon rohant tanyánkon keresztül. Éppen reggelit főztünk, a mikor a madarak megjelentek, az ullár félig futva, félig repülve, a sas pedig utána, minduntalan lecsapva zsákmányára. A főzés miatt kis idő kellett, a míg puskámat felkaphattam és megtölthettem. Embereim önkéntelen kiabálása, az a mozgalom, a mi fegyverem előteremtése végett keletkezett, elég volt, hogy a sas belássa a helyzet veszélyes voltát, s oldalt elmeneküljön, áldozatát futni hagyja, mielőtt még lövésre készen álltam volna. A szegény ullár-kakas azonban már nem tudott menekülni, cseberből vederbe jutott, s még mielőtt megfuthatott volna, leterítettem a hatalmas, nagy állatot. Sajnos, a sas rohamai csúnyán megtépték a szegény állat tollazatát, s így a gyűjtemény számára használhatatlanná vált, de annál kitűnőbb pecsenyével szolgált üres éléskamránk számára. A karaván ORUZ-BEK, KOSZTKA és a két kazak vezetése alatt a patak partján lefelé haladt, azzal a rendelettel, hogy a Türgen mellett állítsák fel