Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

XVI. fejezet. Búcsú a szyrtektől

BÚCSÚ A SZYRTEKTŐL 523 egy kissé feljebb pedig balkéz felé megismertem azt a helyet, a hol augusztus 13-án tanyáztunk. Meredek, zeg-zugos úton lovagoltunk le a Tjub-völgybe, a melyet itt már erdőség díszít. A lejtő, a melyen lefelé haladtunk, nyugat felé volt fordítva, s ez okozta, hogy a hó lágy, könnyen összekeménykedő volt, s nagy csomókban a lovak patájára tapadt, a mi a lovak lépésének biztosságát veszélyeztette. Alább, az erdők között, sokkal jobb volt, mert itt a hó olvadt, s a leszivárgó nedvesség az agyagos talajt csak annyira nedvesítette át, hogy felülete szappanszerűen sikamlóssá vált. Csak arra kellett vigyázni, hogy az ember a már kitiprott csapáson maradjon, a többit a derék állatok maguk is elintézték, a mennyiben első lábukat előrefeszítették, a hátulsót behúzták, s úgy csúsztak le a síkos lejtőrészleteken. Rendkívül gyorsan ment a dolog, s ha az ember a nyeregben eléggé hátrahajolt s jól a kengyelekre támaszkodott, akkor egészen kellemes érzés is volt. A tevékkel azonban meggyűlt a bajunk, mert a simatalpú állatok képtelenek voltak a kitiprott úton előre jutni. A gyepes helyeken kellett őket óvatosan vezetni, de azért az egyik fehér teve elesett; persze le kellett rakodni róla, aztán nagy kínosan talpraállítani s újra felpakolni, a mi jókora időveszteséggel járt. A Tjub völgyében nem időztünk, hanem átmentünk a folyón s egyenesen neki indultunk a szemben fekvő arcsa-mezőkkel fedett lejtőnek a Dzsergalán-asu hágó felé. Vágytam ki a behavazott, kietlen hegységből tovább, a Türgen erdeibe, s azért kiadtam a parancsot, hogy addig menjünk előre a Dzsergalán völgyébe, a meddig csak lehet. Lovainkat és tevéinket az utóbbi napok erőltetett marsrutái kifárasztották s különösen az utóbbiak még a naryn-koli tartózkodás ideje alatt sem üdültek fel egészen, hanem kezdték a szolgálatot teljesen felmondani, úgy, hogy a hágón való meredek kapaszkodás sok gondot és sok munkát adott. Szerencsére velünk volt a két kazak a két üres tevével, a mi könnyített valamit saját tevéinken, mert ezekre egyetmást felpakoltunk. Nem valami kellemes mulatság fáradt tevékkel utazni, a mikor majd az egyik, majd a másik állva marad, térde reszket s kétségbeesett hangon bőg, vag}', ha bambán letérdel s fásult tekintetével azt látszik elárulni, hogy nem kel fel, ha darabokra vagdalják sem! Még hatalmas erejű fekete tevénk is, a mely eddig olyan pompásan és türelmesen viselkedett, kezdte beadni a kulcsot, míg a két fehér tevét alig lehetett használni, s a kazakok két pihent tevéje nélkül aligha mászhattunk volna fel e napon a hágóra. Csak napnyugtával értünk fel, s innen aztán gyorsan siettünk lefelé a kényelmes úton, sőt még a Dzsergalán völgyében is jókora darabot tettünk meg lefelé, mire az éj sötétsége tanyát üttetett velünk, körülbelül ugyanazon a helyen, a hol indulásomkor MOMBETtől búcsúztam sok kumisz kíséretében. KARTAIGAN kazak barátunknak egyik szolgáját találtuk itt hatalmas őrtűz mellett, a kinek aulja már a szyrti