Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

XVI. fejezet. Búcsú a szyrtektől

búcsú a szyrtektöl A hegyi juhnak az emberen kívül alig van említésre méltó ellensége a szyrtek állatvilágában. A medve főképen marmotákból meg növényi táplálékból él, a havasi párducz (Felis irbis) itt-ott meglephet valami egészen gyenge ullakot, de szívesebben vadászik az alacsonyabb helyeken madarakra, nyulakra és marmotákra; a közönséges farkas a nomád aulok körül üvölt s azokkal költözik a hegyek közé, vagy le a síkságra; az erős, védelemre képes vadat azonban nem igen meri megtámadni a gyáva, meg az biztos menedéket is talál előle a sziklák között. A hegyi farkas (Canis alpinus) mindenesetre félelmes ellensége volna, de ez a Tien-sanban oly gyér, hogy valószínűleg csak egészen ritkán kalandozik el egy-egy példány a déli vidékekről, hogy a hegységet bekóborolva vadászgasson, mert még a legjobb kirgiz mergen is rendesen csak hallomásból ismeri a kizil-kaskir-t (vörös farkast), míg a kökkaskir-í (kék farkast, Canis lupns) megveti s csak sólyommal vadászsza, a nélkül, hogy golyót pazarolna reá. Nincs tehát olyan ellenség az állatok közt, a mely ilyen caraffai mészárlást tudna véghez vinni a vadak között, hogy néha 30—40, sőt 70 darabot is lehet egy határon találni. Ez a pusztító ellenség: minden havas réme, a hó és az éhség. Sajátságos, hogy az ilyen helyeken nem igen találunk anyaállatok, vagy bárányok hulláira, hanem mindig a legerősebb kuldzsák járnak ilyen szörnyen csúnyán, pedig éppen ezek volnának képesek előbb menekülni s jobban ellentállni a nélkülözésnek. Nem tudtam ezt a dolgot kellőképen megmagyarázni, míg JONOFF tábornok, a ki nemcsak szenvedélyes vadász, hanem kitűnő megfigyelő is, fel nem világosított. A szyrtek hótalan telei az edzett vadjuhoknak nem igen árthatnak, de a tavaszi, különösen az áprilisi és májusi rettenetes havazások nagyon megtizedelik a vadállományt, némely évben ijesztő módon. A hó néha 2—3 arsin (rőf) magasan fedi a földet; igaz, hogy rendkívül gyorsan elolvad és elpárolog ez a hótakaró, de rövid időközökben ismét és ismét megújul. Már maga ez a hó is akadályozza az állatokat a mozgásban s a legelésben, s így elgyengülnek, de különösen kétségbeesett helyzetbe juttatja az állatokat az, hogy ez a rendkívül súlyos takaró valósággal a földbe nyomja a fűcsomókat, a mi éppen a kuldzsákat teszi tönkre. A kuldzsa szarva ugyanis hatalmas, csavarmenetszerű vonalban előre kanyarodik, s e miatt az állat a földet soha sem érheti el a szájával; valósággal reá vannak utalva a magasSzur (Arctomys Longicauda).